Amikor 2011 nyarán rám tört a szüntelen pánik – amint nem sokkal később név szerint is megismertem, a generalizált szorongás –, olyan rettegésben teltek a napjaim, amit korábban elképzelni sem tudtam. Kapálóztam, küzdöttem, a megszabadulás, a kigyógyulás esélyét kerestem – hol máshol, mint az interneten. Először elolvastam minden hozzáférhető orvosi szakirodalmat, ez azonban nem segített: csak még kilátástalanabbnak láttam a helyzetemet. Ezután elkezdtem fórumokat és beszámolókat böngészni felszabadító gyógyulástörténetekre vadászva, de ez sem segített: ha rossz hírt kaptam, még inkább kétségbeestem – de ha épp csodás gyógyulásról olvastam, attól sem lettem jobban, azonnal elkezdtem kutatni a jó hír megerősítése után, így csak még jobban rácsavarodtam a témára, még többet kattintottam, még többet olvastam, s egyre rosszabbul és rosszabbul lettem. Bármilyen újabb információ egyre csak növelte a szorongásomat: bármit tudtam meg, az csak arra ösztönzött, hogy tovább böngésszek, és még több információhoz jussak. Azt hittem, a megnyugtató hírek majd reményt adnak, majd segítenek tisztábban látni a kilátásaimat. Csakhogy nem ez történt: valamennyi kattintás csak a következő kattintáshoz vitt közelebb – a rossz hírek kétségbe ejtettek, de a jó hírek sem nyugtattak meg, csak tovább hajszoltak az egyre csekélyebb alappal remélt teljes és végleges megnyugvás felé.
Így képződött betegségem örvényében ez a segédörvény – így e kettő már együttes erővel szippantott a félelem rettenetes mélységeibe. Egyre rosszabbul voltam: minden megismert hír után egyre jobban féltem. Valamennyi kattintástól azt reméltem, hogy majd megváltást hoz, de mindegyiktől csak egyre betegebb lettem. Az asztronómia nyelvén szólva túl jártam az eseményhorizonton: bármerre próbáltam menekülni, a fekete lyukba zuhantam. Végül az orvosom kategorikusan eltiltott az internetezéstől, mert nyilvánvalóvá vált számára, hogy a böngészésem már rég nem válasz a problémámra, hanem kifejezetten a problémám része. A jó terapeuta általában kerüli az ennyire direkt beavatkozást a gyógyulás folyamatába, ő mégis megtette ezt, én pedig hálás vagyok neki ezért, mert ha nem teszi, talán még ma is annak a rémképével kelek és fekszem, hogy soha nem gyógyulok meg, és állandó félelemmel kell leélnem az életem.
Úgy érzem, a nyugati civilizáció társadalmaival most épp ugyanez történik. Tagjai épp olyan rettegésben élnek, és épp azokat a kényszeres köröket futják, mint én a neurózisom poklában vergődve. Az emberek a kényelmes lakásaikban egész nap a közösségi oldalak és a hisztériamédia félelemkeltő tartalmait böngészik, és kattintásról kattintásra süllyednek el a permanens rettegésben. A professzionális kattintásvadászatot és az amatőr pletykázást jól egészíti ki a kattintáspánik: az egyszeri ember informálódni és érteni akar, s így lassan a mániákussá váló kattintgatás válik a legfőbb problémájává. Az emberek bizonytalanok, ezért kattintanak – így lesz a bizonytalanságukból csakhamar rettegés.
Egy állítólag nagyon elismert epidemiológus véleménye szerint a tömeges vakcináció súlyos kockázattal jár, mert a vírust evolúciós nyomás alá helyezi, ez pedig olyan mutációk megjelenését eredményezheti, amelyek kikerülik az oltások – sőt akár a természetes úton képződő antitestek – jelentette védelmet. Szerinte a túl drasztikus lezárásokkal és a tömeges oltásokkal az emberiség nem oldja meg a problémát – ellenkezőleg: arra kényszeríti a vírust, hogy az gyorsan és agresszívan változzon, s így váljon veszélyesebbé. Bár a vírus alaptermészete, hogy mutálódik, nagyon ijesztő akkor olvasni ezt, amikor az emberiség előtt angol, brazil és nigériai variánsokkal épp feltornyosul a harmadik hullám, amely jóval erősebbnek és pusztítóbbnak ígérkezik a korábbi kettőnél. Hogyan kell megkülönböztetni azokat a rossz híreket, amelyeket igenis meg kell ismerni mindazoktól a rossz hírektől, amelyek a tartalmuknál sokkal nagyobb károkkal fenyegetnek? Ki tudja a választ? Maradt-e még autoritás, amelynek hinni lehet, mert tájékoztatni akarja a felhasználókat, és nem csak besöpörni a kattintásaikat?
A nyugati civilizáció csak akkor nyerheti vissza a szabadságát és a képességét, hogy racionális döntéseket hozzon, ha egyszer s mindenkorra leszáll a kattintásvonatról. Ez gyorsan és tömegesen nyilván nem fog megtörténni, de amikor az Egyesült Államok és az Európai Unió vezetői a közösségi média szabályozásába kezdenek, amikor a társadalmak szembenéznek a koronavírusra adott kormányzati válaszokkal, két szempontra feltétlenül figyelniük kell.
Először is vissza kell állítani az újságírás anyagi, szakmai és erkölcsi megbecsülését, mert a kattintásvadászatra szocializált pánikkeltő média és az újságírókból politikai aktivistákká váló értelmiségiek társadalmi kára felmérhetetlen. Ha Donald Trump, a bulvár, a metoo- meg a BLM-mozgalom térnyerése nem volt elég, íme egy újabb ok, hogy a nyugati társadalmak ne engedjék a nyilvánosságban is érvényesülni a piac és a politika szellemét.
Másodszor pedig vissza kell fogni a közösségi média által nap mint nap generált tömeges dezinformációt. Az úgy nem mehet tovább, hogy egy bombasztikus hazugságot egymillióan olvasnak, aztán a cáfolat már csak pár száz felhasználóhoz jut el.
A tájékoztatás nem szolgálhatja tovább a nyilvánosság kapuőreinek kattintáséhségét, hiúságát és hatalomvágyát. Egyszer s mindenkorra el kell oszlatni azt a félreértést, amely szerint egy újságcikk vagy egy közösségimédia-bejegyzés minőségének az azt illető klikkek és lájkok száma a fokmérője. A hisztériakeltés pánikba sodorja a társadalmakat, a pánikba esett társadalmak kiszolgálásának igyekezete pedig megfosztja a politikát a pragmatizmus és az észszerű döntések képességétől – végül már az egész világot a pánik vezeti. Hová? Az összeomlásba. Soha semmi nem volt még annyira fontos, mint visszafordulni ezen az úton. A civilizáció fennmaradása múlik rajta.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/12. számában jelent meg március 19-én.
