A komoly szakemberek és a fotelszakértők mellett a hazai influenszervilág sportszakága is szájára vette a barcikai győzőket; Nessajtól kezdve a Trollfoci adminjain át a híres-neves tiktokerekig majd’ minden focirajongó napokon át a Sajóvölgye rettenthetetlen hőseinek diadalát harsogta! Aki életében nem látott még futballmeccset, az is tudta: a Kolorcity Kazincbarcika SC labdarúgócsapata feljutott az NB I-be! Harmadik próbálkozásra, 41. magyar településként sikerült csatlakozniuk az észak-borsodiaknak az első osztályhoz, több egykori miskolci, diósgyőri klub után, a „szomszédos” Ózd nyomdokaiba lépve.
Erős Gábor tanítványai nyomasztó elvárások nélkül kezdtek a bajnoki sorozatba. Idővel aztán egyre inkább belátható távolságba került az élboly, és a csatlakozásuk után, késhegyre menő csatákat vívva egyéb feljutásra áhítozó gárdákkal, végül ők szerezték meg az osztályváltást jelentő ezüstérmet. A Mester időközben ugyan távozott a csapattól (várhatóan a Vasas kispadjára ül le), de műve felbolygatta a várost: a hírek szerint nagy az öröm, a várakozás, és bár az 1100 főt befogadni képes Kolorcity Aréna a bajnokság kezdete után közvetlenül még nem lesz alkalmas élvonalbeli mérkőzések rendezésére (a csapat az őszi meccseket Mezőkövesden játssza), a klub mindent megtesz annak érdekében, hogy jövő tavasszal már saját, csoda szép, lankás környezetében fogadja ellenfeleit.
A derék barcikaiak sikere, párhuzamosan az első helyezettként feljutó Kisvárdáéval, alaposan felborította Magyarország futballtérképét. Hol van már a fővárosi dominancia, amely a 2000-es évek elején jellemezte a honi futballelitet! Egyszerre öt budapesti csapat küzdött akkoriban az első osztályban, ráadásul a másodvonalban is vitézkedtek a fővárosi gárdák (REAC, BKV Előre), állandó utánpótlást biztosítva az ország legnagyobb városának. Nyugaton sem volt ez másképp: voltak szezonok, amikor 5-6 dunántúli gárda szerepelt az élvonalban; sokan manapság csak egy hitetlenkedő hűhával reagálnak arra, hogy azokban az időkben Dunaújvárosban, Siófokon, Sopronban, korábban akár Nagykanizsán élénk futballélet folyt. Az arányok mára megváltoztak, a következő szezonban az 5-ös számot a keleti (ha pontosabbak akarunk lenni, északkeleti) régió produkálja, és ha az előttünk álló NB II-es szezonban a Szeged és a Mezőkövesd is nekirugaszkodik a feljutásnak (hallhatunk mindkét gárda tájáról komoly tervekről), teljes lesz a Tisza környéki dominancia…
Mindenesetre a magyar focinak csak jót tesz a Dunán inneni futballklubok tömörülése, elég csak a mögöttünk álló szezon átlagnézőszámait idecitálni. A már hagyományosan népes szurkolótáborral rendelkező FTC és Újpest után a Debrecen, a Diósgyőr és a Nyíregyháza következik, ezután jönnek csak a „nyugati” csapatok; a szurkolói aktivitás pedig rettentő fontos mérőszáma a labdarúgás népszerűségének, ami, úgy látszik, töretlen az Alföld és az Északi-középhegység vidékén. Az már csak hab a tortán, hogy hasonlatosan a budapesti derbikhez, egy-egy megyei rangadó (Nyíregyháza–Kisvárda, DVTK–Kazincbarcika) felfokozott érdeklődést generál mind csapatberkekben, mind a szurkolók körében. Az NB II. idei feljutói sok-sok izgalmat hozhatnak tehát a néhány hét múlva induló újabb bajnokságba, ami kicsit narancssárgább (egyelőre!), kicsit savanyúbb ugyan, de csak a miénk…
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/24. számában jelent meg június 6-án.
