Most mi jövünk!
Na, ha már most, akkor most keresek a buksimban egy interdimenzionális féreglyukat (ahh, mekkora magas labda a kormányzati nyilvánosság bármelyik pont ugyanolyan szigorúan egy irányba harci felületének), hogy gondolatostul, világképestül, testestül nem, de lelkestül ugorjak vissza 2010-be, amikor én magam is lelkesen üdvözöltem volna e gondolatot a szedett-vedett szocialista kormányzati váltóámokfutás végre végeztével. És nem azért, mert reváns, bosszú meg ide a zsíros bödönt, hanem mert méltatlan évtizedeken voltunk túl – lásd még: jobboldalikként másodrangúnak lenni hazádban rendületlenül.
Nohát, meg is érkeztem 2010-be, jók ezek a féreglyukak, ugrok még egyet kicsit visszább a kétezres esztendő közepire, amint lelkes polgár(ságra vágyó)ként épp arról írok cikket a jobboldali médiában, hogy szeretem, ha a nép az utcára vonul, mert nincs ennél tisztábban demokratikus aktus, aki tehát az utcán politizáló tömeget csőcselékezi (akkoriban értelemszerűen a baloldal és a liberálisok), sürgősen felejtse el önmagával kapcsolatosan a demokrata jelzőt. Színművészetisek egyetemfoglalásának kormánypárti narratívája, hm? Wow, de remek sátánkeringőt járunk!
Vissza a jelenbe! Csak mert eltelt, elteltegélt közben tíz kétharmadoktól duzzadó erejű nemzeti esztendő, ezért meglehetős megilletődöttséggel szemlélem, amint a kétharmadoktól duzzadó erejű nemzeti oldal erejétől duzzadó erejű nemzeti holdudvartartása rádöbben, hogy most őneki kell jönnie. Most épp a színművészetben. Mert a magyar színművészet, színház, mozi nem elég nemzeti. Nem kerülnek színpadra nagy, történelmi drámák, nem készülnek a hagyományos családmodellt ünneplő filmek, csak a poszt-posztmodern, kortárs földön hentergés és érzékenyítő vonaglás, meg a bugyuta hállivúd lályt tömegszórakoztatás dübörög.
Ő, izé, okés, értem, sőt megértem, komolyan. Örömmel mennék moziba én is egy jó történelmi filmre, vagy ülnék be a színházba keserédesen, de végül jó szájízzel távozva ráismerni mindannyiunk hétköznapjaira. Csak mondom újfent, hogy 2020-at írunk. Ami tízzel több, mint 2010.
És ebben a tízben ki akadályozott meg bárkit is, hogy papírra vesse, színre vigye, megrendezze, vászonra, háromdébe álmodja a Nagy Nemzeti Konzervatív Alkotást?
Pappa pia, az kell a népnek. Meg Munkaügyek-sorozat. Ki emlékszik a Marslakók című szériára? Senki? Nyilván. Pedig azzal debütált Habony Árpád köre mint a Fidesz kultúrateremtő iránymutatása; a kutya nem nézte, de legalább sokba került, és jól járt közpénzileg, akinek jól kellett járnia.
Nos tehát? Milyen lesz, hogy fog kinézni a kulturális hatalomátvétel, amelynek szimbolikus helyszíne a Színház- és Filmművészeti Egyetem? Miként, kikkel történik majd az értékrendek legeslegújabb cseréje? Eddig ugyanis mindössze annyi derült ki, hogy jön, jön, jön a más, a nemzeti másság, amely meglehetősen szolid termés az igazságot hibamentesen és örökkön örökké birtokló oldaltól. Addig pedig, míg ki nem búvik a napfényre ez az igazságuk, be kell érnünk ennyivel (mindegy, kiktől, a történet fő- és mellékszereplő, statisztái teljesen egyformán fogalmazzák meg ugyanazt a sűrűn hömpölygő, vastag ködöt):
– „... olyan helyzet teremtődött, hogy kénytelen volt valamilyen megoldást találni ennek az egyetemnek az újjászervezésére az állam”;
– „... azok, akik korlátlanul gyakorolták ezt hatalmat az intézmény fölött – hallottunk itt ügyekről, eseményekről évek-évtizedek óta –, akkor most nyugodtan lehetne egy lehetőséget adni egy másfajta gondolkodásnak”;
– „... lehetőséget kéne adni ennek a kuratóriumnak arra, hogy bebizonyítsa azt, hogy képes változást elérni a színházi világban, mert változás kell a színházi világban”;
– „... újra megjeleníteni és széleskörűen népszerűsíteni, hogy polgári, keresztény és konzervatív »színházcsinálás« is létezik. Az a módi, ami a szovjet szuronyok védelme alatt érkezett moszkovita gazemberek és hazai kollaboránsaik előtt is meghatározó volt.”
És a legőszintébb nyilatkozat személyesen Vidnyánszky Attilától: „Túlságosan hosszú ideig volt elnyomva az egyik oldal, illetve aránytalanul kivételezett helyzetben volt a másik. Érthető, hogy nehéz lemondani a privilégiumokról a másik javára. Az inga átleng a másik irányba – most ezt éljük meg.”
Apró csalafintaság, hogy az utolsó idézet 2011-ből származik. Szóval, mi a búbánat van az ingával éppen?
Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/37. számában jelent meg szeptember 11-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/37. számban? Itt megnézheti!
