Az orbáni újközépkor

Noha harminc éve vége a kommunizmusnak, a mai napig számos marxista-leninista tévképzet él a közgondolkodásban. Ezek egyike, hogy az egyház a középkorban támogatta a feudális államot. Persze Bibó István jól mondta, hogy a történelem kimeríthetetlen példatár, bármire lehet „előzményt” vagy „érvet” találni.

Az igazság az, hogy az államok az egész emberi történelemben igyekeztek vallási fundamentumokat építeni maguknak. A törzsfőnököt a varázsló legitimálta, a fáraó a napisten fia volt, a római császár pontifex maximus, a nagy hídverő az emberek és az istenek világa között.

A kereszténységet a legalizálása után jóformán azonnal maga Nagy Konstantin császár kezdte a maga hatalmának igazolására használni. Ő Konstantinopoliszban székelt, utódai el is érték, hogy a hatalmuk alatt lévő területeken ők legyenek az egyház főnökei is, ezt nevezik cezaropapizmusnak, vagyis a császár a pápa, a főpap is. Konstaninápoly-Bizánc így lett a második Róma, bukása után pedig Moszkva a harmadik Róma. A keleti kereszténységben az egyház alá volt/van vetve az államhatalomnak. Kiegészítik, támogatják egymást.

Nyugaton másként volt. A pápák és az uralkodók között kutya-macska barátság volt, gyakorta összekaptak. Amikor a német-római császár nem volt hajlandó lemondani az egyházi tisztségekbe való beiktatás jogáról, VII. Gergely pápa viszont nem volt hajlandó ezt eltűrni, kitört a császárság és a pápaság háborúja. Ezt nevezi a nyugati történetírás gregorián reformnak, eredményeképpen a nyugati ember a világtörténelemben egyedülálló szabadsághoz jutott: nyugodt lélekkel lázadhatott fel a testének ura (a császár) ellen, és nyugodt testtel a lelkének ura (a pápa) ellen. Ez a nyugati szabadság lényege, ezt nem ismerheti sem a keleti kereszténységben felnőtt ember, sem a többi vallásban nevelkedett.

Nyugat-Európában persze azóta is folyik az iszapbirkózás az államok és az egyházak közt. A protestantizmus és a 16–17. századi vallásháborúk következtében számos országban sikerült a királyságnak maga alá gyűrnie az egyházat (Britanniában, a skandináv államokban, Észak-Németországban), míg a déli vidékeken megmaradt a római katolikus befolyás. Létrejöttek az úgynevezett hivatalosan keresztény államok.

A hivatalosan keresztény államban a vezetés a keresztény normákra hivatkozva gyakorolja a hatalmat, egyszersmind az alattvalóktól elvárja, hogy szintén kövessék az „állami” egyház tanítását. Ez a kompromisszum azt is jelenti, hogy az egyház(ak) részt vesz(nek) az állam tekintélyének megóvásában, egyszersmind az új nemzedékek fölnevelésében.

Újabb kori fejlemény az úgynevezett laikus állam, más szóval az állam és az egyház szétválasztása. Ennek legrégibb mintája az USA. A hagyományos amerikai minta szerint mindenkinek joga van úgy tisztelni Istent, ahogyan akarja – kivéve az istentagadást. Az USA mint állam egyetlen felekezetet sem támogat, minden felekezetet a hívei tartanak el.

Paradox módon a II. vatikáni zsinattal a római katolikus egyház a maga módján a laikus állam felé mozdult el; egyébként összhangban a saját hagyományaival. Az egyháztörténet egyik vörös fonala az állami hatalomtól való félelem, az állami keresztényüldözések fekete krónikája.

Magyarországon a hivatalosan keresztény állam a Habsburg-berendezkedéssel született meg, és igen sokáig, 1945-ig állt fenn. A kommunista időszak éppen ellenkezőleg, az ateista állam kora volt, a kommunista hitvallás előírásával és újabb, váltakozó intenzitású egyházüldözésekkel.

Orbán Viktor a kezdeti liberalizmusa után, a rá jellemző kérlelhetetlen következetességgel, felismerte, hogy többet hoz a konyhára, ha „kibékül” az egyházakkal. Népszerűsége és „konvertita”, azaz megtérő gesztusai révén elnyerte a keresztény magyarok szimpátiáját, amit következetes hatalomkiterjesztő technikákkal azonnal a maga javára fordított 2010 után.

Magyarán bevásárolta magát a „kereszténybizniszbe”. Sok pénzt adott az egyházaknak, és tette ezt látványosan, a politikai haszonért cserébe. Az egyházak lépre mentek. A rengeteg pénzt ugyanis nem ingyen adta a Fidesz-rezsim, hanem kétféleképpen is megkéri az árát.

Egyrészt áttestált egy sor kínos, rosszul menedzselt, tőkehiányos feladatot az egyházakra. Kezdetben az egyházak örültek, amiért ismét „elismerték a szociális elkötelezettségüket”, meg hogy „visszakapták az iskoláikat” stb. Csakhogy a Fidesz számára ez nem egyébről szólt, mint hogy két legyet ütnek egy csapásra: megszabadulnak a csak bajt hozó, szavazatvesztő oktatásügytől, szociális problémáktól, továbbá pedig begyűjthetik a hívő néprétegek támogatását, úgymond a nagylelkűségükért.

Másrészt – és az orbáni logikában ez volt a fontosabb – az átadott feladatokat az egyházak csak folyamatos állami támogatással tudják végezni, tehát az egyházak kiszolgáltatottak lettek az államnak. Rákosi, Kádár a megfélemlítéssel tartotta sakkban az egyházakat, Orbán Viktor a pénzzel.

Szó nincsen Orbánéknál arról, hogy ők elkötelezett keresztények volnának. Az ő politikájukba simán belefér, hogy a Köves Slomó-féle zsidó felekezetet is felvásárolják, a jó pénzért cserében megszerezvén a jeruzsálemi kóserpecsétet. Egyidejűleg pénzelik a katolikus egyházat és a pápaságot legdurvább módokon támadó Hit Gyülekezetét. És aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére…

A pápa például demens vénember lett, mert merészel másként gondolni bizonyos dolgokat, mint Viktor isten.

A rovat további cikkeit itt olvashatja.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.