Márton Áron tanít minket

Sokan hallottak Márton Áronról, de csak kevesen ismerik a tanítását. Emberkatedrálisnak nevezte őt Illyés Gyula, s az idő igazolja ezt az epitheton ornanst. A csíkszentdomonkosi parasztfiú 42 évesen lett Gyulafehérvár püspöke – és 42 évig híven hirdette Isten igéjét.

Felületes szemlélők, öntömjénező magyarkodók szerint a magyar kisebbséget védelmezte az elnyomó román kommunista hatalommal szemben. Ez persze valós, de nem az igazság. Hogy mi az igazság, amit Áron püspök egész életében képviselt, és amiért így-úgy 18 évi rabságot-fogságot szenvedett el, azt mindenki megértheti, aki belekóstol a gondolataiba. Ezekből szemezünk most.

1939. novemberben így biztatta híveit: „Ne legyetek kicsinyhitűek, testvéreim, ne ejtsen tévedésbe a hatalom látszata! A hatalom Istentől van, és azért van, hogy Isten törvényeinek érvényt szerezzen, az igazság és a szeretet nagy parancsait megtartsa. S minden hatalom számára, amely ellenkező utakon jár, elkövetkezik a pillanat, amikor önteltsége következtében a körülményeket már nem képes józanul mérlegelni, a szurony hegyén, ahonnan diktált, nem tud egyensúlyban maradni, nem tud a helyzetnek ura lenni; hanem a felforgatott helyzet, a felbőszült körülmények, a megsértett jogrend, igazság és szeretet kel fel ellene és lesz úrrá fölötte.”

1943 szilveszterén körlevelet intézett híveihez: „Az első akadály, amit az Isten útjából el kell mozdítani, a gyűlölet. Mert Isten a szeretet Istene, s nem tér be oda, ahol gyűlölet lakozik. Főparancsolatával, amely a többi parancsolatokat mind magába foglalja, az embert szeretetre kötelezte. Megparancsolta, hogy szeressük az embert mint Isten képmását és testvérünket önmagáért; és szeressük ellenségeinket is, Őérette.

Ne törjünk felebarátunk jogos érdeke, anyagi és erkölcsi java ellen, ne gáncsoljuk el tisztességes törekvéseiben, ne tegyünk rosszat neki, ne örvendjünk, és ne használjuk ki szorult helyzetét, hanem siessünk segítségére. S ezt a legfőbb isteni törvényt a nemzetek sem kerülhetik meg, ha a saját létüket és nemzetekhez való viszonyukat tartós, időt és vihart álló alapokon akarják rendezni.

Nem könnyű és bizonyára nem is lesz rövid az út, amíg a népek idáig eljutnak. Egy nép a maga összességében nem tud egy másik népet gyűlölni, de mindig lesznek, akiket a hatalom és nagyravágyás szelleme megszédít, s akik azt hiszik, hogy akkor szolgálják népük nagy érdekeit legjobban, ha a másik ellen gyűlöletre heccelik.”

Áron püspök 1944. májusban papokat szentelt Kolozsvárt. Beszédében, a híres Szent Mihály-templomban ezt az útravalót adta nemcsak az új papoknak, hanem az egész magyarságnak is, mégpedig a zsidódeportálások okán:

„A felebaráti szeretet parancsának nyílt vállalása és érvényesítése ma inkább kötelességünk, mint nyugalmas időkben. Az ádáz ellenségeskedés szívet tépő zűrzavarában, mikor a halálgépek félelmetes motollái nemzedékeket tépnek ki az emberiség testéből és sodornak bele az immár ötödik éve sötéten hömpölygő roppant halálfolyamba, amikor az emberiség örök értékei, az emberi szellem nagy lángolásainak, erőfeszítéseinek, hősi és szent fölszabadulásainak emlékei égnek hamuvá és omlanak porba egyik napról a másikra, amikor a vihar ítéletes zúgásában népek reszketnek jövő sorsuk miatt, akkor Krisztus papjának elutasíthatatlan kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon és az emberben – bármilyen hitet valljon és nyelvet beszéljen is – a testvérét nézze.

Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer évi munkájának egyik nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát. Nem keresztény, hanem pogány szellemben jár el, s – akarva, nem akarva – csatlakozik azokhoz a törekvésekhez, amelyek fajokra, elkülönült társadalmi osztályokra és önző szövetkezésekre bontották, egymással szembeállították és kibékíthetetlen ellenségeskedésbe hajszolták a népeket. Aki a felebaráti viszonyt az emberek egyik csoportjától, bármilyen meggondolások alapján elvitatja, az magára vonja az ítéletet, hogy adott esetben őt úgy tekintsék, mint »pogányt és vámost«, ami az evangélium nyelvén törvényenkívüliséget jelent.”

Eme papszentelést követően, mielőtt visszatért volna székvárosába (ő ugyanis nem költözött át a bécsi döntéssel Magyarországhoz visszacsatolt területre, hanem maradt a romániai Gyulafehérváron), prófétai szavakkal fordult magyar vezetőkhöz. Sztójay Döme kormányfőnek ezt írta május 22-én:

„Mélyen tisztelt Miniszterelnök úr! Az egyházmegyém népével együtt megdöbbenve kell tapasztalnom a felelőtlen intézkedést, hogy a zsidóságnak még az életét sem kíméli meg, az embertelenségnek az utolsó határáig mentek el. Tisztelettel, de felelősségem teljes tudatában figyelmeztetem, hogy az ilyen tényért az embernek, még ha miniszterelnök, vagy egy kormánynak sem elég a felelőssége, mert ennek terhét az egész nép viseli, éppen ezért kérem, hogy ezt a rendelkezést azonnal vonja vissza, amit még jóvá tud tenni, azt tegye jóvá, mert ennek bűnhődését a mi népünk fogja megérni.”

Jaross Andor belügyminiszternek még keményebb hangon írt: „Annál nagyobb a megdöbbenésünk, hogy bár meggyőződéses katolikus embernek ismertük Önt, most az intézkedéseiben nemcsak hogy nem keresztény, hanem az emberiesség színvonalát sem éri el. Tisztelettel, de a szónak minden súlyával kérem, hogy legutóbbi intézkedéseit azonnal vonja vissza, vagy ha ezt nem teheti, azonnal nyújtsa be a belügyminiszterségről való lemondását.”

Angelo Rotta budapesti nunciusnak írt levelében beszámolt a vívódásáról: „Tegnap értesültem, hogy zsidó-címen az elmúlt napokban összegyűjtött zsidókat és keresztényeket el fogják szállítani. Amit az ilyen szállítmányok kezeléséről és jövő sorsáról mondanak, az ember nem tudja megdöbbenés és mélységes megrendülés nélkül hallani.

Kötelességeim visszahívnak munkahelyemre, Romániába, de emberi, keresztény és magyar kötelességemnek tartom, hogy visszaindulásom előtt az illetékes hatósági tényezőket szeretettel és Isten nevében kérjem, hogy az embertelenséget akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre.

Ezekben a végzetes napokban minden felelős embernek éreznie kell, hogy sorsa és vele együtt mindnyájunk sorsa is Isten kezében van, nem lehet tehát Isten bosszúállását  magunk fejére hívnunk olyan bűnök elkövetésével, amelyeket a katekizmus az égbekiáltó bűnök közé sorol, s amelyeknek földi megtorlása a tapasztalat szerint nem marad el.”

Áron püspök 1944. májusban visszament Romániába a kisebbségi sorsban sínylődő magyar testvéreihez, és mellettük maradt a haláláig. De előbb még figyelmeztette a nem kisebbségi sorsú magyar testvéreit, hogy mit jelent a krisztusi tanítás követése.

Bátran rámutatott a magyar kormány bűneire, embertelenségére.

És rámutatott arra is, hogy ha a magyar nemzet nem vonja  meg a bizalmat a bűnös kormányzatától, azzal bűnrészessé válik, a saját fejére vonja a büntetést, amely a tapasztalat szerint nem marad el.

Mindez éppen 75 éve történt, de sajnos nem (ezt sem) eleveníti fel a ma virulens „nemzeti emlékezet”. Pedig lehetne tanulni Áron püspöktől keresztény politikát: „A világválságot sem hatalmi szóval, sem egyszerű rendszerváltoztatással nem lehet megoldani. A rend és béke kimondottan erkölcsi feladat. A kizökkent emberi életet az erkölcs alapjaira kell visszatolni, a társadalmi, az evilági, a földi berendezkedést az égben hozott törvények útmutatása szerint kell elkezdeni.”

A Keresztény szemmel rovat további cikkeit itt olvashatja.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.