Magánszorgalmú kutyák – és Radnóti Miklós

Minden egyes nap, amelyet az Orbán-rezsim alatt él meg a magyar nemzet, újabb határozott lépés a pokolba vezető úton. Ez a rendszer nem szimplán Orbán Viktor akaratából működik, ezt a rendszert részint gyáva, illetve félő kisemberek, részint vakhitű önkéntesek működtetik.

A rezsim alapja a magas fokú szervezettség, elvégre a 21. században élünk. Az államot olyan főhivatalnokok vezetik, akik szájbarágós utasítás nélkül is tudják, mit tilos, mit szabad, mit kötelező. Újjászületett a kádári tiltás-tűrés-támogatás rendje. Ebben a sorban szerepel kivétel nélkül mindenki – a rezsim így lett totális. Nincs egyetlen hivatalvezető, egyetlen felső vagy középszintű döntéshozó, aki ne rettegne attól, hogy valamikor, véletlenül nem lép egyszerre.

Mindenki szem a láncban. Az Állami Számvevőszék elnöke és legutolsó munkatársa ugyanúgy alkotója a rezsimnek, mint a kórházigazgatók, a tűzoltóparancsnokok, a tankerületi vezetők.

A rezsim leszámol még a hivatalból kritikus-ellenzéki emberekkel is. A szakszervezeti vezetők sem kivételek, őket fasiszta ízű hivatásszervezetekre cserélik.

A magánszorgalmú kutyaság talán a sajtóban burjánzik a leginkább. A magát kereszténynek gondoló újságíró befotóz a Drága Miniszterelnök Úrról csúnyát mondó 18 éves lány szoknyája alá, aztán közzéteszi a Facebookon – senki sem kérte erre, de ő úgy érzi, ezt kell tennie, ezzel szolgálja Urát. Nyilván nem olvasta Illyés versét.

Persze ő sehol sem lenne egy normális világban, ahogyan a szerkesztősége sem, amelyben kétszer tizennyolc éves, kormánypénzen elzsírosodott nagyokosok osztják az észt, és büszkén élnek vissza az 1956-os éhenkórász gyermek hősök-áldozatok nevével.

A sor nagyon hosszú. Egy kormányzati kifizetőhellyel arrébb, egy nagyságrenddel magasabbra sorolt szerkesztőségben, amelyik minden nap visszaél a bodoni antikva címbetűkkel, főszerkesztői szinten lopják a magyar szellemi élet kincseit. Arról értekeznek, hogy milyen a „Hírünk a világban”, miközben azt sem veszik észre, hogy ők maguk tapossák sárba az alapító Pethő Sándor éthoszát, amikor ifjabb virtsologi Rupprecht Olivér nyomdokain művelik a lapszerkesztést. Elmondhatják magukról ők is, amit Rupprecht, hogy lelkiismeretük szavára hallgatva, maradéktalanul, minden pártmegkülönböztetés nélkül, egyszerűen a magyar nemzeti jobboldal szolgálatába álltak. Ám hogy ennek a jobboldalnak semmi köze Pethőhöz, azt ők, onnan a kassza mellől, nem akarják tudomásul venni.

Ami összetartozik, összenő. Ezért sorol ugyanide a vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály-díjas listagyáros, aki gondosan összeírja, ki mikor kitől és mennyit kapott. Őnéki ez az irodalom, és lám, ő maga is honorálva van ezért a teljesítményért. Titkon bizonyára „nagy elődjének” a sikereire vágyik, hátha lesz még olyan kormány Magyarországon, amelyiknek ő lehet a sajtófőnöke.

A rezsim – szomorúan be kell vallanunk, hogy sajnos tömegek kívánságára – feltámasztotta a múltat. Immár elevenen él köztünk a harmincas-negyvenes évek szelleme.

Ma 75 esztendeje, a munkaszolgálatra indulás előtt nem sokkal hagyta félbe Radnóti Miklós a Pozsonyi úti lakásban azt a versét, amelyik (feleségének naplóbeli szavai szerint) borzasztó töredék maradt. Művészi lényeglátással rögzítette, miért rettenetes 1944 tavaszán magyarnak lenni.

Közismert költemény, idézzük most meg:

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Megrendítő ez a látlelet, mert rámutat arra, ami a mindennél nagyobb szörnyűség: hogy önként, kéjjel… Ha olyanok működtetik az állami gépezetet, akik önként, kéjjel cselekszik a bűnt, akkor véget ért az, amit a latin világ kultúrának nevez. A kultúra ugyanis művelést, építést, alkotást jelent. Ám ha azok kezébe kerül a kormány, akik a struktúrák lebontását tekintik céljuknak, akkor a legrosszabbra kell felkészülni.

Nemsokára szavazni fog a nyolcmillió felnőtt magyar. Persze urnákhoz járulni csak körülbelül a fele fog ténylegesen. Sokszor halljuk, hogy sorsdöntő lesz ez a választás – és tényleg az lesz.

Vegyük sorra, kik támogatják majd a Fideszt. A legszélesebb támogató tömeg az otthon maradó negyvenegynéhány százalék lesz, ugyanis az ő távolmaradásukat a Fidesz és a sajtója is kormánytámogatásként fogja értelmezni.

Körülbelül 2 és fél millió honfitársunk a Fideszre fog szavazni. Ők azok, akiknek befonták életét vad kényszerképzetek. Míg balhitekben hisznek, ténylegesen hozzájárulnak az ország további „átalakításához”: például a Magyar Tudományos Akadémia kvázi felszámolásához, a tudomány forrásainak Fidesz-kézre adásához. Hogy ez mit jelent, nem is kell részleteznünk.

Aki a Fideszre szavaz, hozzájárul, hogy soha semmilyen fideszes korrupció ki ne legyen vizsgálva. Más szavakkal áldását adja az ország szétlopására, a rohamosan közelgő általános magyar nemzeti katasztrófára.

És ami a legfontosabb: Radnóti versének nemcsak az első strófája, hanem idővel a többi is újra meg fog elevenedni. Ma még csak az árulókat és a rablókat ünneplik nemzeti hősök gyanánt, de ami késik, nem múlik.

Ha szerencsénk lesz, nem nyer hatalmasat a Fidesz. Mert ha igen, akkor hamar bekövetkezik megint, hogy az élők irigyelni fogják a férges síri holtakat...

A Keresztény szemmel rovat további cikkeit itt olvashatja.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.