Mi a kert?
A kert lehetőség a minőségi emberi élet kiteljesítésére más élőlények életének támogatása-fenntartása révén.
Kérem, olvassák el újra és fontolják meg az előző mondatomat. Ne szaladjanak, értsék meg jól. Ha ez megtörtént, akkor megértik, hogy az a szókapcsolat, amely ennek a kis esszének a címe, messzebbre mutat, mint egy gazdasági koncepció vagy politikai terv.
Létjogosultsága van mindenféle kertnek. Nemcsak haszonkertekre van szükségünk, hanem díszkertekre, sőt vad- és erdőkertekre is, ha a földet nem kizsákmányolni akarjuk, tönkretenni, hanem fenntartani és együtt élni vele. Egy jó kert ötvöz sokféle kertet, van fás, van vadabb és van hasznos része is, akár egymás mellett. A díszkertre azért van szükség, mert egyszerűen szép. Dísznövények, örökzöldek, virágok azért kellenek a kertbe, mert szépek és a természet szépségének megélése épp olyan tápláló a léleknek, mint a magunk által megtermelt zöldségek és gyümölcsök a testnek.
A kert életet táplál belénk.
A kert eszméjével egészen kiskoromban találkoztam, a véletlennek, Istennek vagy a sorsnak köszönhetően, nehéz ezt eldönteni. Édesapám polgári, édesanyám pedig nemesi családból származott, mire én érkeztem, mindkét ágat letaposta a történelem, polgárság és nemesség egyaránt megsemmisült, elmenekült vagy lezüllött a nyolcvanas évekre. A létező szocializmus nagy egyenlőségeszméje utólag olybá tűnik, hogy nem más volt, mint mindenkit lenyomni ugyanolyan mélyre, életszínvonalban és szellemi értelemben egyaránt.
1981-ben, születésemkor apám fényképész volt, anyám óvónő, és semmi sem állt tőlük távolabb, mint a parasztság, a kert, a föld. Talán a nagy korkülönbség, talán a temperamentum miatt, de hamar elváltak, s anyámmal Győr mellé, egy kis faluba, Abdára kerültünk, ahol nevelőapám lett és hamarosan egy öcsém is. Abda teljesen más közeg volt, mint amibe születtem, nagy kertekkel, sok gyümölcsfával, falusi környezettel. S bár eleinte nehezen illeszkedtem be, de nekem nem voltak olyan problémáim, mint szegény József Attilának. Sőt, az igazság az, hogy engem az abdai családom az első perctől sajátjaként szeretett, nevelt.
Az abdai embereknek két jó tulajdonsága is van: szorgalmasak és türelmesek. Ha ma valaki végigmegy ezen a kis falun, láthatja, hogy szinte minden ház körül van egy megművelt, minimum ezer négyzetméteres kert, a falu mellett legelők, istállók, halastavak. Az abdaiak közül sokan a szomszédos Győrben is dolgoznak, de legtöbbjük munka után megtermeli a sajátját is a konyhára, a piacra, és van, aki egyenesen Bécsbe viszi prémium minőségű terményeit. Ezek között az emberek között nőttem fel, és nagyon sokat tanultam tőlük.
Amikor öt éve végre saját földünk és házikónk lett feleségemmel, Szentendre egyik gyönyörű hegyoldalában, az elvadult kerthez úgy nyúltam hozzá, mintha született abdai lennék: szorgalommal és türelemmel.
Szerénytelenül mondhatom, hogy most, öt évvel később ragyogó kertünk lett, első osztályú zöldségekkel, különösen ami a piros fűszerpaprikát illeti, amely specialitásom lett.
Úgy, hogy közben írtunk, tanítottunk, szerkesztettünk, de a kert remek rekreáció ezen munkák mellett.
Látnunk kell, hogy a 2020-as évvel végleg hátrahagytuk a XX. századot, s az új évszázad valamennyi problémájával és lehetőségeivel bontakozik ki előttünk. A menekültválság, a járványkrízis, a gazdasági problémák és a klímaválság mind-mind ugyanannak a világválságnak különböző megnyilvánulásai, amelyet a globalizált, urbanizált, (poszt)modern emberiség okozott.
Ez a válság magából a (poszt)modern ember életmódjából, viselkedési mintáiból, hozzáállásából adódik, s ez a válság egyre nagyobb hurkokban szorul a társadalom és az egyén nyakára is, mígnem meg nem öl mindenkit, hacsak nem teszünk valamit.
Globális és lokális szinteken jelentkezik ez a válság, s az egyének, országok, emberiség jól-rosszul megpróbál válaszokat adni ezekre az új problémákra. Az emberiség és a nemzetek annyira absztrakt fogalmak számomra, hogy meghagyom őket a politikusoknak és publicistáknak. A világválság itt dörömböl az ajtónkon, és választ kell találnunk súlyos kérdéseire. Helyzetünk egyszerre borzasztóan nyomasztó, már-már kilátástalan; ugyanakkor felemelő lehetőség és reményteli esély arra, hogy egyénileg és közösségileg is változzunk. A változás fejlődés.
Feleségem szerint a mostani krízis után az emberek a régi életüket szeretnék majd visszakapni, és alighanem igaza van. Szerintem azonban már érződik az a kritikus tömeg, akik szerint nem perzselhetjük fel a bolygót, akik fenntartható, élhető, etikailag és gazdaságilag is vállalható életre akarnak berendezkedni. Ez a kritikus tömeg sem nem jobboldali, sem nem baloldali, sem nem liberális, sem nem konzervatív. Ezek a kategóriák mind-mind menthetetlenül elavult, kidobni való XX. századi ósdiságok, amelyek a krízis idején nevetségesen hatnak.
Problémák és kérdések vannak. Megoldások és válaszok kellenek, nem ideológiák és téveszmék.
Nem arról van már szó, hogy feléljük az utánunk következő generációk elől a bolygót, hanem hogy önmagunk előtt perzseljük fel az értelmes élet lehetőségét.
Változtatni-változni kell. De hogyan és mivel kezdjük? „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban” – mondta Mahátma Gandhi. De hogyan legyünk a változás? Talán ha tanulnánk mindebből, már némi eredménnyel járna.
Mire tanít minket ez a helyzet?
Arra, hogy a globalizált világ pillanatok alatt kiszolgáltatottá és rabbá teheti az egyént, akár a saját otthonában is. Arra, hogy a globalizált turizmus, a fogyasztói társadalom felzabálja az élet élhető kereteit, a természet értékeit. Arra, hogy a pillangóhatás nem teoretikus elképzelés többé, hanem hétköznapi valóság. Vagyis, ha valaki tegnap tüsszentett egyet Vuhanban, holnaptól két hónapig nem mehetünk sehova, és állások ezrei szűnnek meg, sorolhatnám. Szeretném, ha megértenék, hogy nem a nyitottság ellen emelem fel szavam, de az önállóság és megfontoltság mellett.
Ahogy érdemes megfontolni elődeink gondolatait is, de – hangsúlyozom –, hogy az ő megoldásaik egy előző század megoldásai voltak, ma újakat kellene kitalálnunk.
Meg kellene találnunk a változás útját az egyéni szinttől, a családon és barátokon keresztül, a kis közösségéken, falvakon és városokon keresztül, a tájegységeken át, betöltve e pozitív változás szellemével az egész Kárpát-medencét.
Milyen változásnak kellene történnie?
A változás elsősorban az egyénben kell megtörténjen, hiszen ahogyan Németh László is leírta: „...közgazdasági reformok a lelkek reformja nélkül: visszájukra sülnek el. (...) ha az élet nem változott meg, az újjászületés ugyanaz lesz, ami a rothadás volt.” Ennek az írásának a címe Töredékek a reformból, amelyet a Minőség forradalma kötetben olvashatnak. Az 1930-as évek közepén írta, és ebben az esszéjében – és még néhány más tanulmányában – fektette le a „kertmagyarország-eszme” alapjait, amelynek lényege a „minőségtermelés”, amelyet a nagyfokú mezőgazdasági képzéssel, telepek szövetkezeti egységével, intenzív gazdasági együttműködéssel kívánt elérni.
Németh szembeállította a kertészeti gazdálkodást (holland és bolgár példákat hozva) a monokulturális gazdálkodás ökológiai sivatagával. Erősen szorgalmazta a minőségtermelésben az önellátást, függetlenséget, cserekereskedelmet, mondván: „Ha csak a ruhámat veszem idegenből, katasztrófa esetén a tavalyi ruhámat hordom. Ha a kenyeremet, húsomat, tüzelőmet, téglámat, akkor éhezem, lekopok, fagyoskodom.” Mindez messze nem idealizmus, sőt: Németh bölcs előrelátásról tett bizonyságot, amikor leírta, hogy „nálunk aligha lehet szomorúbb sorsa egy gondolatnak, mintha idealistának nevezik ki.”
Németh eszméjét Vigvári András Köztes Európa kertjei című írásában veszi górcső alá (Kritika, 2011. november), összevetve Lányi András elképzeléseivel. Felvetései nagyon értékesek, megfontolandóak, most csak végső konklúzióját emelném ki: „...a magyar kertekről szóló lokalizációs modellek nem mások, mint egy beszorított régió releváns kiútkereső modelljei lokális értelemben és értelmezhetelen irreleváns modellek a globális küzdőtéren.”
Vigvárinak igaza van. Mi kell ahhoz, hogy földrajzi, társadalmi, szellemi adottságainkat belátva, a világválsággal szembenézve a lehető legértelmesebb és élhetőbb választ adjuk meg? Igen, szerintem a legértelmesebb válasz a lassan egy évszázados – vagy még régebbi – „kertmagyarország” eszme felfrissítése lenne, új gondolatokkal, új elképzelésekkel, új megoldásokkal. Ezeket az új dolgokat azonban lehetetlen egyedül kitalálnom, sokkal helyesebb lenne közösen feltalálnunk őket.
Ez az egész történet egyébként gyakorlati síkra messze nem Németh László esszéivel terelődött, hanem Somogyi Imre, „a kerékpáros parasztapostol” 1942-es Kertmagyarország felé című könyvével, amiben – ahogy Vass Csaba írja – „A »kertmagyarország« elképzelés, amelyet nem a nagyüzemi gazdálkodás helyett, hanem azt kiegészítésül képzelt el Somogyi Imre, noha ő sohasem írta le a szót, minden ízében és a mai elképzeléseket ismerve is a legkorszerűbb ökológiai szemléletű: benne egy ökoszociális piacgazdaság körvonalai sejlenek fel.”
Csak néhány, számomra nagyon szimpatikus apróságot emelnék ki ebből, mint például a „paraszt” szó negatív jelentésének módosítását a köznyelvben. Somogyi írja: „Általában szokássá lett nálunk, hogy ha valakit nagyon meg akartak bántani, de azért mégis csak úgy, hogy annak törvényes következményei ne legyenek, azt mondták rá, hogy paraszt. Nemcsak a múltban volt így, így van még most is. Nincs a világon még egy állam, ahol egy foglalkozási ágat a többi társadalmi rétegek annyira lenéztek volna, annyira lealázónak tartották volna, mint nálunk. (...) A paraszt elnevezést pedig nekünk vállalnunk kell. Ez a jelző csak addig sértő, amíg tagadjuk, amíg szégyelljük. Ha az öntudatosabb parasztság vállalja, hamarosan megbecsülést jelent.”
De ha csak ennyi lenne Somogyi könyve, akkor nem idéztem volna ide. A Kertmagyarország felé az ősi magyar állatfajokról – például a magyar marháról, a szalontai és a bakonyi disznóról, a parasztlóról, a parlagi tyúkról, a komondorról – és növényekről, a vízgazdálkodásról, sőt a hasuráról is szól, melyeket itt most nincs tér kifejteni, el kell olvasni.
Somogyi könyvének olvasása közben eszembe jutottak azok az évek, amelyeket Csermajorban töltöttem, ahová tejipari-mezőgazdasági középiskolába jártam, sajtkészítőnek tanultam. Sok gyakorlatunk volt, az iskolai üzemben is, de jártunk hazánk számos tejüzemében, jégkrémgyárában, tehenészetében, ahogy elvittek minket Normandiába is. Mindez a kilencvenes években volt, amikor a külföldi, főleg francia tejipar piacot vásárolt hazánkban, néhány gyárat felfejlesztve, de nagyrészt a magyar tejipart, sajtkultúrát megsemmisítve.
A legjobb sajtkészítő mesterek Csermajorból kerültek ki, szerencsére akad még olyan gazdaság, ahol a minőségtermelés szempont. Az ott töltött évek alatt láttam olyan gazdaságokat, ahol az állatok szenvedtek és láttam olyat is, ahová öröm volt belépni. Láttam olyan élelmiszer-termelést, aminek végtermékét élőlénynek nem adnám, s láttam olyat is, ami a világpiacon bárhol megállná a helyét.
Somogyi Imre, a „kertmagyarország” eszme kiteljesítője a Hősök terén „vetkőztető” szovjet katonáknak ellenállt, rálőttek, és ebbe a sérülésébe halt bele 1947-ben.
Csermajort azóta bezárták, holott ott a tehéntől a fogyasztóig lehetett látni és megtanulni „a tej útját”.
Végül nem sajtkészítő lettem, hanem filológus, szövegek írója és olvasója, az igazság és a szépség keresője. Hét évig jártam Szegedre, egyetemre, majd öt évig éltem Budapest szívében. Onnan kerültünk, mint egy várva várt varázsütésre, vidékre, a saját kis kertbe.
Nem vagyok őstermelő, sem nagy kertész. Ezer négyzetméteres kis kertünkben minden áldott nap egy picit teszek azért, hogy „kertmagyarország” elérhető legyen minden szorgalmas és türelmes ember számára. Most ezzel az írással, holnap azzal, hogy a paradicsomokat hónaljazom.
Hamvas Béla kertjei is itt voltak Szentendrén, a negyvenes években Bubánban és később Pismányban. Ő írta: „Nézz körül. E szelíd lankák, a keskeny folyók és kicsiny tavak, alacsony dombok és széles völgyek földjén: liget az egész ország. Kertben élünk. Minden olyan világos nálunk, mint borunk íze, és olyan sima és langyos. Nagy királyaink tudták ezt, és hogy a népnek kert-életet kell hozni. Csak elkeseredésből hős, nem akar ez harcolni. Azért jött ide, és telepedett meg itt. Azért az övé ez a föld. A magyar nem vitéz, csak amikor keserű, és nem dühös, csak amikor kétségbeesett. De csak akkor keserű és dühös, csak akkor nyomorult és kétségbeesett, csak akkor elveszett és lázad és forr és robban benne a méreg, ha nem élheti szelíd kert-életét.”
Talán érdemes lenne ezt a szelíd kert-életet újragondolni, akár Rudolf Steiner, akár Daniel Chamovitz, akár Pierre Rabhi könyveit hozzáolvasva. Utóbbi Pénzt akarunk, vagy életet? című nagyszerű könyvében azt írja: „Életünk és megmaradásunk egyetlen garanciáját a földben – az emberiség közös kincsében – kell felismernünk. (...) Az egyes népek biztonsága érdekében – alapvető és jogos szükségleteikre tekintettel – feltétlenül szükséges, hogy mindenki helyben termeljen és fogyasszon.”
Ennek az esszének az előadás-változata elhangzott 2020. május 8-án az erdőbényei Ábrahám Pince felkérésére saját otthonomból, és megtekinthető a DRÓTon.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/21. számában jelent meg május 22-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/21. számban? Itt megnézheti!
