Úgy alakult, hogy néhány napja az Európai Unió egyik legszegényebb régiójából utaztam az Európai Unió másik legszegényebb régiójába. Talán leírnom sem kell, sajnos így is tudja mindenki, utazásom közben el sem hagytam Magyarországot: az Észak-Alföldről vezetett az utam Észak-Magyarországra.
Az Eurostat adatai szerint (tudják, ez az az uniós statisztikai „hivatal”, amely ha kedvező adatokat tesz közzé, akkor azok címlapon szerepelnek a fideszes lakájmédiában, ha nem annyira kedvezőeket, akkor meg sem jelennek az imént említett platformokon), szóval az Eurostat adatai szerint Magyarország kétharmada még mindig az Európai Unió legszegényebb térségei közé tartozik. Egykori tömbtársaink sorra hagynak le bennünket, Szlovákia, Románia is előttünk jár több statisztikai mutatóban. Az elmúlt években, évtizedben Magyarországra áramló irdatlan pénztömegnek mintha látszatja sem lenne, egyes régiók fejlődnek, már majdnem az uniós szint felét is elérik, mások lemaradnak. Gazdasági fejlődésünk egyik motorja lehetne a közös európai fizetőeszköz bevezetése például, mint ahogyan azt Szlovákiában meg is lépték, de nálunk ezt is önös érdekek kötik gúzsba: a mi Matolcsynk Van Damme-ként száll szembe az euróval, csak azért, hogy tovább tudja finanszírozni az árfolyamnyereség segítségével végrehajtott MNB-s festményvásárlásokat.
Hazánk kezd „elolaszosodni”. E szörnyű szó az itáliai észak-dél mintájára nálunk nyugat–kelet irányú szakadást jelent, és a keleti határvidékről Budapest felé utazva szembetűnően mutatja az óriási életszínvonal-beli különbségeket. Két Magyarország van születőben!
No persze Hajdú-Bihar, Borsod, Heves, Nógrád népe minderről semmit nem tudhat, jellemző a honi médiaviszonyokra, hogy az általunk felkeresett falatozókban, éttermekben, kisboltokban elvétve találtunk kritikus hangvételű médiatermékeket, propaganda-kiadványokat annál többet, némileg megnyugtató módon több tíz példányt is egy helyen, érintetlenül.
Visszatérve utamra: Biharból indultunk, imádott Biharunkból, amely a propaganda szerint soha nem látott fejlődésen ment keresztül, a kormánypárti politikusok fejében legalábbis. Észak felé közeledve a hegyek-dombok mögé kerülve aztán a biharihoz hasonló helyekre kerültünk: az abasági települések lehangoló utcaképei után a Hernád, majd a Sajó völgyének poros falvain keresztül Miskolc elhagyott gyártelepein, Ózd kátyús útjain végigdöcögve jutottunk el a szebb napokat megélt Salgótarjánba. Innen Budapest felé már érezhető a tájképi „javulás”, gondozottabbak a települések, a porták, nem láthatóak utcán tébláboló életerős fiatalemberek, vegyesboltok előtt hétköznap, munkaidőben csoportosan „kistüskéket” hörpintő középkorúak… Most nem mentünk tovább a főváros felé, utunk visszafelé vezetett a maradandóság tájaira.
Néhány turisztikailag kiemelt régió kivételével a szegénység, elmaradottság szemmel látható a térségben, ami így 11 év NER után igencsak szégyellni való a hatalom részéről. Felmerülhet a gyanú, nem célzottan történik-e e térségek nyomorban tartása, hiszen a védtelen, szegénysorban tartott „alattvalók” engedelmes szavazópolgárok, számtalan módon zsarolhatók a megfelelő szavazat érdekében. Ha ez így van, és erre egyszer bizonyítékot találunk, az lesz az igazi hazaárulás! A Fidesz szavazóbázisa ezeken az elmaradott vidékeken a legerősebb, és nem az ideológiai azonosulás miatt; egy borsodi falu nyomorgó polgára nem a nemzeti kereszténység miatt szavaz a kormánypártra, hanem… és a választ mindenki tudja.
Úton-útfélen azt halljuk, ömlik és özönleni fog a fejlesztési forrás Magyarország elmaradottabb régiói ra. Adódik a kérdés azonnal: hol van a pénz? Hol vannak a vidékfejlesztésre szánt uniós támogatások ezermilliárdjai?
Az nem vidékfejlesztés, amit most a kormány tesz: kiemelni egy-egy oligarchát, és az ő székhelyüket tömni pénzzel, hogy a haveri vállalkozók részesüljenek a pénzesőből. Stadiont, lówellnesst, térkövet a fák helyére, kerékpáros centrumot a puszta közepére csak azért, hogy a támogatásokat „átmossák”, mielőtt a megfelelő bankszámlákra kerülnek.
Az sem vidékfejlesztés, ha a nyomorgó falvakban a templomok gyémántként csillognak, miközben a frissen meszelt szentélyekben korgó gyomorral imádkoznak a hívek…
Már csak idő kérdése, mikor indul el jelentősebb népvándorlás keletről nyugatra Magyarországon. Az elnéptelenedés óriási probléma ma is, Biharban romos házak garmadája áll a falvakban, másfél–két millió forintért takaros portákat lehet vásárolni, de ugyan ki jönne ide?
Magyarország végképp szétszakadt, ugyanúgy, ahogyan a történelem hosszú évszázadai alatt Olaszország is. A megoldást az Európai Unió fejlesztési forrásai jelentik ott is, jelentenék itt is, csak nálunk a hatalom a saját gazdagodására használja e forrásokat! Mi lehet a megoldás? Hagyjuk, hogy tovább gazdagodjanak a Sesztákok, Lázárok, Kósák, Tállaik, vagy megpróbáljuk a fejlesztési forrásokat oda csoportosítani, ahol a legnagyobb szükség van rájuk…? Arról is szavazunk tehát jövő tavasszal, hogy egyesíteni akarjuk-e a két Magyarországot, vagy sem!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/28. számában jelent meg, július 9-én.
