„Mintha egyre több politikus választaná a háborút hatalma megerősítésére vagy fenntartására. Ennek talán leginkább elrettentő példája éppen Netanjahu. Mintha egész politikusi túlélése azon múlna, hogy permanens háborúban tartsa országát.” Kardos Gábor filozófus írása az izraeli-iráni konfliktusról, még a fegyverszünet bejelentése előtt. Az írást vitaindítónak szánjuk, a véleményként megjelent cikkek nem feltétlen tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Eddig az Izrael-Irán háború a közvéleményre és a tájékoztatás színvonalára mérte a leginkább lesújtó csapásokat. Iránnak akár már Wikipedia szintű ismeretével a világsajtót uraló fő állításokról evidensen bizonyítani lehet, hogy nem csupán fals állítások, de kifejezetten az ellenkezője reális. Európai és világpolgárként egyre szükségesebbé válik, hogy megtegyük azt, ami amúgy a mértékadó sajtó dolga lenne, hogy factcheck vizsgálatnak vessük alá a napi híreket és minden esetben a jogállami tényállást tekintsük iránymutatónak különféle propaganda panelek szajkózása helyett. Tehát itt most ez lesz a feladat, függetlenül attól, hogy ki mit szeretne gondolni a kialakult helyzetről – próbáljuk már legalább arról indulatok és részrehajlás nélkül képet adni, hogy egyáltalán hol tartunk tényszerűen.
Bár a sajtóban globálisan elsikkadt, épp ezért fontos kiemelni azt, amit világpolgárként irányadónak kellene tartanunk az ellentmondásos információk és vélemények áradatában: az ENSZ főtitkára egyértelműen elítélte Izrael nemzetközi jogba ütköző iráni beavatkozását, amit ugyanakkor Macron és a legtöbb nyugati vezető jogos „önvédelemnek” minősített a világrendet szerintük fenyegető iráni atomprogrammal szemben. Az ENSZ főtitkár újabban elítélte az USA beavatkozását is, ha netán érdekel még valakit... Hogy miért lenne fontos ez? Mert a második világháború után a nemzetek közössége pont azért hozta létre az ENSZ intézményét, hogy a nemzetközi jog érvényesüljön egyes országok erődemonstrációi helyett és ne sodródhassunk bele újabb világháborúba. Ha most az ENSZ állásfoglalása elsikkad és már nem referencia a világsajtóban sem, fontos tudatosítani ennek drámai következményét, mert így a nyers erőnek adjuk át a végső szót a jogi keretben tartott érdekegyeztetés helyett. Az pedig már önmagában azt jelenti, hogy globálisan a hadiállapot válik normatívvá a béke helyett.
Mégis mi áll meg Irán bombázásának fő indokaiból, ha komolyan vesszük a factcheck kötelességét mint pártatlan újságírói alapelvet
Vegyük hát sorra a világsajtóban folyamatosan ismételt fő állításokat és szedjük ezeket atomjaikra könnyen ellenőrizhető tények alapján. A kiegyensúlyozottság érdekében nem szeretném ebben a cikkben rituálisan elismételni a teheráni rezsimről úgyis mindenhol ismételt kritikákat, mert a csapból is az folyik, inkább hiánypótló jelleggel igyekszem összeszedni mindazokat a tényeket és összefüggéseket, melyek viszont rendszerint homályban maradnak, pedig a részrehajlás mentes korrekt tájékoztatáshoz elengedhetetlenek lennének. Bízom abban, hogy legalább az itt felsorolt tényeket nem fogja senki azzal vádolni, hogy ...antiszemiták volnának. Igazából az motivált a cikk megírására, hogy mintha megint totál hülyének néznék az embereket, miközben egyre több ország veszi nyíltan semmibe a nemzetközi jogot. Banalizálódik a háború mint konfliktuskezelési mód, pedig még sosem oldotta meg az országok közti konfliktusokat, sőt inkább tartósan elmérgesíti ezeket. Különösen érvényes ez Trump újabb akciójára, amivel szembe ment nemcsak saját választási programjának azon ígéretével, hogy felhagy a költséges és véget nem érő háborúkkal, de szembe ment saját tömegbázisával is, melynek többsége ellenzi ezt az akciót. Autoriter módon és alkotmányellenesen a kongresszus jóváhagyása nélkül döntött egy hadüzenettel felérő bombázásról, amiről hiába az a PR szöveg, hogy „ez nem háború Irán ellen”, illetve csak az atomprogramjukkal állnak hadban – mert ez nemhogy felmentést nem adhat, hanem még aggasztóbb módon lép túl a közjogilag értelmezhető szóhasználaton. Ilyen alapon ugye jóformán semmi sem minősül már háborúnak és bármilyen katonai akciót lehet simán „speciális műveletnek“ hívni, ahogy Putyin is tette Ukrajna esetében... Nekünk világpolgároknak ilyenkor nagyon oda kell figyelnünk a részletekre, ilyen különös mintázatok megjelenésére és összefüggéseire, mert a régi mondás szerint az ördög ezekben van. Az az ördög, amelyik elhatalmasodva aztán idővel elviszi a mi békénket javainkat és életünket is a történelem számos intő példája alapján. Mert a jogállami keretek felrúgása idővel mindig oda vezet, akkor is, ha először még távolinak tűnő konfliktusokban nyilvánul meg.
Irán és Izrael tűzszünetről állapodott meg, majd újra rakétáztak
Minden résztvevő megerősítette a fegyvernyugvást, amit Donald Trump jelentett be. Majd elindult iráni rakéta indult el, amire Izrael válaszolt.
Duplán fals hivatkozási alap egy atomprogram leállítása bombákkal
Kezdjük azzal, amit Netanjahu és Trump a beavatkozás fő legitimációjaként ismétel: az iráni atomközpontok szétbombázásával tudják megakadályozni azt, hogy Irán atomfegyvert fejlesszen. Bár a világsajtóban elvétve hivatkoznak rá, de az e tekintetben leginkább hiteles személy, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) vezetője határozottan kijelentette, hogy „soha semmilyen körülmények között nem szabad megtámadni nukleáris létesítményeket”. – hacsak nem akarunk atomkatasztrófákat szándékosan előidézni... Igaz, ő szigorúan szakmai alapon nyilatkozott, pragmatikusan közelíti meg a kérdést és nem politikai szólamokat puffogtatva, hadipropaganda paneleket ismételgetve. Ugye tiszta az, hogy atomkatasztrófák szándékos előidézése nem a világbéke humanitárius megóvása, hanem inkább háborus bűn kategóriába sorolandó. Bár Netanjahu szerint már napokkal korábban szétbombázták a natanzi legnagyobb atomközpontot, eddig még nem igazán mértek sehol olyan magas sugárzást, ami valóban találatra utalna. Aki Csernobilnak nem örült, az most emiatt se tapsikoljon. Egészen elképesztő, hogy ezekről a bombázásokról a világsajtó folyamatosan úgy beszél mintha nem lehetne evidensen atomkatasztrófa a következményük. Egyébként a legvalószínűbb verzió szakértők szerint is az, hogy bőven volt idejük az irániaknak biztosabb helyre átvinni az eddig dúsított uránt és a centrifugákat, így legfeljebb PR akcióként lehetett hatékony a létesítmények bombázása, az iráni atomprogram megsemmisítésének beállítani nem túl reális kijelentés.
Világpolitikailag szintén elgondolkodtató fejlemény viszont az, hogy Trump bevallottan megpróbálta lebeszélni Netanjahut Irán lerohanásáról, akinek viszont végül sikerült az USA-t is belerángatni saját háborújába (mégpedig a CIA-jelentés figyelmeztetése ellenére, mely szerint nem állt küszöbön iráni atombomba létrehozása). Ez Trump és az USA olyan súlyos gyengeségének a jele, hogy ez már több elemzőnek is feltűnt az ügy kapcsán.
Ha már belefogunk a tények ellenőrzésébe, érdemes itt megjegyezni, hogy Netanjahu már idestova két évtizede folyamatosan azt mondja, hogy Irán hónapokon belül atombombát fejleszt ki.
Érdemes megnézni minimum az ENSZ-ben 2012-ben (!) előadott performanszát, miszerint Irán „hónapokon belül” atomfegyvert fejleszt, ami még az izraeli titkosszolgálattól kiszivárgott dokumentumok alapján sem volt helytálló.
Fel kell hívni a figyelmet, hogy magyar részről különösen abszurd kígyót-békát kiabálni arra az iráni atomprogramra, mellyel a magyar kormány együttműködési szerződést kötött 2017-ben..., sőt „a magyar állam 85 millió eurós (26,4 milliárd forintos) hitelszerződést ajánlott fel az iráni atomprogramnak“.
Már évtizedek óta ismerős ez a forgatókönyv: ugyanígy avatkozott be Szaddam tömegpusztító fegyverei örvén előbb Izrael majd az USA Irakban
Emlékszik még valaki arra, mikor Izrael lebombázott egy atomerőművet, hogy megakadályozza atombomba fejlesztését 1981-ben, akkor még Irakban? Az baj, ha nem emlékszünk az Opera hadműveletre, mert pontosan ugyanez volt a sztori, csak akkor még Irak volt Irán szerepében.
Na és mi lett az eredménye? Szaddam megnégyszerezte az atomprojekt büdzséjét és még jobban felgyorsította a megvalósítását, aminek aztán 2003-ban vetett véget az amerikai intervenció, miután Netanjahu mindent megtett, hogy az amerikai vezetést meggyőzze arról, hogy Szaddamnak már tömegpusztító fegyvere van – amit azóta se találtak meg.
A Guardian elemzőjének is feltűnt, hogy ugyanezt a tömegpusztítós érvelést már hallottuk az iraki beavatkozás indoklásaként, amire hivatkozva elindítottak egy háborút, mely aztán több ezer amerikai katona és több százezer iraki civil életébe került – végső mérlege pedig az lett, hogy még meg is erősödött Irakban a nyugatellenes, síita és Iránbarát tábor. Egyszóval az ürügy hamisnak bizonyult és a háború céljainak ellenkezőjét érték el hatalmas áldozatok és sok év szenvedés árán. Máig nem látszik reális esély Irak stabilizációjára. Az ilyen fals háborús ürügy fabrikálás önmagában is komoly veszélyt jelent a hiteles tájékoztatásra, de a sajtó globális propagandagépezetté degradálásán túl sok egyéb drámai fejleménnyel és beláthatatlan következménnyel szokott járni az iraki példa alapján.
Netanjahu offenzívája az iráni rezsim leghatékonyabb politikai megerősítése és annak drámai igazolása, miért sürgetően szükséges Iránnak a nukleáris elrettentés
Az atomközpontok bombázása nemcsak taktikailag hibás lépés, de stratégiailag is leginkább az ellenkezőjét érheti el kitűzött céljának: még azokat az irániakat is az atomfegyver fejlesztés mellé állítja, akik eddig ellenezték, mivel a legbiztosabb módja a nukleáris elrettentés lenne annak, hogy a jövőben egy ilyen típusú ellenséges támadásnak elejét vegyék...
Pontosan ugyanez a fordított logika érvényes arra is, hogy Netanjahu felszólította az iráni népet: döntsék meg a jelenlegi rezsimet. Aligha lehetett volna gyorsabb és hatékonyabb támogatást adni ennek a rezsimnek mint ezzel, hogy fő ellensége így megtámadja, amivel még azoknak az irániaknak millióit is a hatalom mellé kényszeríti, akik amúgy gyűlölik a jelenlegi teheráni vezetést és készek lennének harcolni ellene. Kivéve így. Mert egy külső támadás minden országban megerősíti a kormány pozícióját. Nagyon naiv elképzelés az, ami a nyugati sajtóban nem ritkán jelenik meg, hogy a káoszt kihasználva a perzsa nép most majd Netanjahu szavára megszabadul a zsarnoki hatalomtól. Bármilyen zsarnoki hatalom fenntartásához pont az ilyen konfliktusok és pont az ilyen ellenségkép az ideális – amire Netanjahu is oly régóta bazírozta saját politikáját és hatalmát. Még szinte véget sem ért a gázai háborúja, máris újabb háborút provokált, mert ha netán kitörne a béke és demokratikusan elszámoltatnák, akkor akár tíz évre börtön várhat rá korrupciós ügyei miatt.
Legőrültebb ötlete, amivel egy hete turnézik a világsajtóban, hogy levadászná Hámeneit, a teokratikus Irán legfőbb vallási vezetőjét, ami szerinte „véget vetne a konfliktusnak“.
Ha valaki akár csak ablakzsiráf szinten bármit tud a síita vallásról, annak tudnia illene, hogy az iszlám e perzsa ága speciel pont a mártírok kultuszára épül. Mit is jelent ez? Azt, hogy évtizedekre még erősebb hatásúvá és még inkább minden kritika felett állóvá tenné Hámeneit az, ha most mártírrá gyilkolnák. Bravó. Parádés ötlet, a legjelentősebb síita vezető levadászásával Izrael már nemcsak 88 millió iránit tenne végképp engesztelhetetlen ellenségévé, hanem mintegy 220 millió síitát is magára húzna világszerte. Ehhez a tragikus hibához képest már szinte mellékes apróságnak tűnhet, hogy a nemzetközi jog minden ilyenfajta terrorakciót a leghatározottabban elítél. Sem világi, sem vallási, sem katonai vezetőket nem illene terrorakciókkal levadászni, még háborúban sem. Ez a háborús jog szerint sem elfogadható, nemcsak a sok évszázados háborús etika szerint alantas húzás. Nem mellesleg, azokat az irániakat is hosszú időre elhallgattatná, akik eddig bátran bírálták a teokratikus rendszert és annak fejét. Ha mártírrá gyilkolnák Hámeneit, akkor már végképp nem lehetne kritizálni.
Bagoly mondja verébnek?
Félreértés ne essék, az iráni rezsim olykor még talán Netanjahunál is kétesebb eszközöket alkalmaz nem kevésbé kétes célokkal, de ebből ugyan milyen logika szerint következik, hogy egy idegen hatalom lenne hivatott megdönteni? Nem kizárólag az iráni népre tartozna ez? Csak kérdezem.
Az is csúnya dolog amúgy, hogy Irán azóta aggasztó urándúsításba kezdett, hogy Trump kilépett az atomtárgyalásokból és az sem barátságos válaszlépés, hogy Irán most kihátrálna az atomsorompó egyezményből is, de vajon Izrael mennyire hiteles bírálni, hogy Irán saját atomfegyvert fejlesztene, mikor ők pontosan ezt tették... és még csak alá sem írták az atomsorompó egyezményt. Sőt: máig nem ismerték be hivatalosan, hogy egyáltalán van atomfegyverük. A tények ugyebár makacs dolgok. Szóval leginkább pont nekik illene hallgatniuk ebben a témában és legkevésbé Izrael bírálhatja hitelesen azt, amikor egy másik ország történetesen pont azt csinálja, amit ők is tettek.
Itt kell megjegyeznünk, hogy ha a közjogilag hiteles tényeknél maradunk, akkor egyelőre nem tudunk jogerős ítéletről iráni politikusokkal szemben, viszont elvitathatatlan tény, hogy Netanjahu és két másik izraeli vezető ellen 2024 novemberében elfogatóparancsot adott ki a Nemzetközi Büntetőbíróság, miután elítélték őket a palesztin lakosság szisztematikus kiéheztetése mint emberiesség elleni, illetve háborús bűncselekmény miatt.
Persze, azt lehetne mondani, hogy ehhez hasonlóan iráni vezetők ellen is vádat kéne emelni, de momentán azt nem, hogy jogilag bármilyen kompetens nemzetközi bíróság ilyen ítéletet hozott volna. Az ENSZ által elfogadott adatok szerint az áldozatok 70 százalékban nők és gyerekek voltak Gázában, az utóbbi 13 hónapban összesen 43,300 halottról lehet tudni.
Nem szeretném azt sugallni, hogy az iráni rezsimet nem kéne keményen kritizálni és a kicsit sem ad felmentést nekik az, ha Izrael a legkevésbé hitelesen vádolja őket állami terrorizmussal – miközben büszkén adja hírül évek óta, milyen sok iráni tisztet és tudóst sikerült likvidálnia a nemzetközi jog alapján ugyanúgy terrorakciónak minősülő merényletekkel. Vajon ezeket miért sikeres titkosszolgálati akciókként tálalja a mainstream média, miközben az iráni szolgálatok és proxik által szervezett hasonló akciókat szisztematikusan terrorakciónak minősítik. A kettős mérce riasztó példái ezek, melyek aligha a fősodrú nyugati média függetlenségét és magas szakmai minőségét demonstrálják.
Jó-jó, mondhatná minderre az olvasó, de azért legalább azt csak be kell látnom, hogy az iráni vezetők régóta Izrael megsemmisítésére agitálnak, amire mint „egzisztenciális fenyegetésre” hivatkozva legitimálják a nyugati vezetők, hogy Iránnal szemben akár két országgal odébb is önvédelemből avatkozhat be Izrael. Az a nagy büdös helyzet, hogy még ez az érvelés is nagyon gyengécske tény-lábakon áll. Ha vesszük a bátorságot és fáradságot, hogy csekkoljuk, milyen iráni vezetők tettek ilyen értelmű kijelentéseket, akkor csak elvétve találunk példát rá. A legfőbb iráni vezető Hámeneitől nem találunk olyan mondatot, hogy Izraelt meg kéne semmisíteni, még 2015-ben sem azt mondta, hogy Irán semmisítse meg Izraelt, hanem az ország belső problémái kapcsán tett egy olyan megállapítást, hogy Izrael nem éli túl a következő 25 évet...
Leginkább még Ahmadinezsád 2005-ös kijelentését lehetett így értelmezni, mikor Izraelt a közel-keleti térképen egy „szégyenfoltnak“ (avagy pacának) nevezte, amit a palesztin ellánállás újabb hulláma letörölhet a térképről. A kontextus tehát nem az volt itt sem, hogy Irán küldetése lenne Izrael megsemmisítése – bár a kijelentés tulajdonképpen Khomeini ajatollahtól vett idézet és nála még egyértelműbben a zsidó állam ellen irányult... több mint két évtizeddel korábban, vagyis mintegy negyven évvel ezelőtt. Valójában nagyon markáns változást hozott Hámenei ezen a téren azzal, hogy sosem beszélt arról, hogy Irán dolga lenne Izrael elpusztítása, bár az nem változott, hogy a cionizmusban az iszlám ellenségét látja.
Az sem mellékes körülmény, hogy Hámenei olyan értelmű fatvát adott ki, melyben vallási alapon ellenzi az atombomba projektet.
Van azonban olyan politikai vezető, aki folyton elismétli ezt a mantrát minden elérhető média felületen, hogy Irán el akarja pusztítani Izraelt és ez a politikus nem más mint Netanjahu. Ő gondoskodott arról az utóbbi három évtizedben ezerszer elismételve a formulát, hogy olyan evidenciaként ivódjon be a nyugati köztudatba, mintha iráni vezetők ismételgetnék naponta ugyanezt.
Az is tény persze, hogy a folyamatos ellenségeskedést az iráni politikában tartalmilag nem lehet máshogy értelmezni mint az izraeli rezsim és a „cionista állam” megdöntésére irányuló törekvést, még akkor is, ha formálisan nincs kimondva, de ez egyébként szintén kölcsönösnek bizonyul, mert Netanjahu politikája és legújabb háborúja is nyilvánvalóan az iráni rezsim megdöntésére irányul. Hivatalosan mindkét vezetés el szokta persze mondani, hogy nem a másik népet tekinti ellenségének, csupán a vezetőiket, de ez láthatóan egyik felet sem akadályozza meg abban, hogy számos civil áldozattal járó csapásokat mérjenek a másik országra. Sajnos ebben sincs túl markáns különbség.
Na de ne álljunk meg itt, mert a nemzetközi reakciók elég aggasztóak, ha az itt felsorolt tények és tárgyilagos összevetések ellenére a nyugati vezetők többsége kitart amellett, hogy „Izraelnek joga van az önvédelemhez”. Akár 2000 kilométerre a határaitól, két országgal odébb... Elég kézenfekvően adja magát az összehasonlítás Ukrajna megtámadásával, amit ugyanezek a politikusok határozottan elítéltek mint a nemzetközi jogot lábbal tipró agressziót. Vagy akkor az is Moszkva önvédelme? Eléggé kusza ez így. Van persze különbség, de az speciel nem Izrael javára billenti az ukrán összehasonlítás mérlegét, ugyanis az oroszok legalább erkölcsi legitimáció gyanánt hivatkozhatnak arra, hogy Ukrajna amúgy sok száz éven át az országuk része volt... de Irán mikor volt Izrael része? Inkább az ellenkezője igaz történelmileg: mert egykor ugyebár a babiloni birodalomban volt fogságban a zsidóság. Az a Kürosz király engedte őket haza, akire a perzsák máig talán a legbüszkébbek. Az a Kürosz király, akinek tulajdonítható az első emberjogi törvény, a szabadság mint alapvető jogelv megfogalmazása és igen, az a Kürosz, akit a héber Ószövetség masiah jelzővel illet (Ézsaiás 45:1), mivel nemcsak haza engedte őket a fogságból, de engedte újjáépíteni a jeruzsálemi nagytemplomot is. Masiah az bizony magyarul messiás (felkent szabadító). A zsidó vallás számos eleme tartalmilag is mélyen a babiloni fogságban és az ősi perzsa kultúrában gyökerezik. Nemcsak a héber írás kialakulása kötődik oda, hanem a Talmud arámi nyelve is a fogságban átvett birodalmi nyelv volt. Nagyon mélyre mennek emiatt a zsidó-perzsa ellenségeskedés gyökerei és rendkívül érzékeny ősi tabuk húzódnak meg a hátterében. Ezeket aligha lehet légicsapásokkal feloldani.
Miért sürgetően szükséges egy Iránra is kiterjedő új európai geostratégia
Itt szeretném megjegyezni, hogy a nyugati országoknak minden jel szerint igen nehezére esne beismerni, hogy alapvető kulturális értékeinkben osztozunk a perzsákkal, akik döntő pontokon az európai felvilágosodás és reneszánsz ihletői és modelljei voltak. Ennek kifejtése bőven meghaladná e cikk kereteit, de ahelyett, hogy ellenséget látna Európa a törökökben és perzsákban, akikkel alapvető kulturális értékekben osztozunk, sokkal bölcsebb lenne geostratégiai együttműködésre törekedni velük, ahogy az oroszokkal is. A briteknek és a franciáknak nemcsak az egykori gyarmatokról össze bugázott műkincseket kellene visszaszolgáltatnia, hanem bizony el kéne végre ismerni, hogy például az egyetemes humanizmus és szabadságjogok (amit ma kizárólag saját kulturális érdemükként hirdetnek), azon bizony osztozni illene. Feltűnik amúgy bárkinek, hogy az egész iszlám világban az a két ország, ahol a polgári demokráciát alapvető értéknek tekinti a lakosság és nagy civil bátorsággal ragaszkodik hozzá az pont Irán és Törökország? Ugyebár nem kellett volna az Iránban törvényesen megválasztott Mosszadegh kormányt megpuccsolni, mert aztán abból a káoszból és az országra erőszakolt nyugatbarát rezsimmel szembeni társadalmi ellenállásból jött létre az iszlám állam...
Nagyon kéne Európának egy jóval átfogóbb civilizációs stratégia, hogy megőrizhesse szerepét a ma drámaian átalakuló geopolitikai erőviszonyok között és szuperhatalomként léphessen fel Kína és az USA mellett, illetve velük szemben. Ez aligha megy a törökök, a perzsák és az oroszok elidegenítésével. Nem mellesleg kulturálisan is nagyon fals stratégia és taszító erkölcsi csődtömeg az eddig Európában uralkodó világgyarmatosító atlantizmus. Egyszóval az USA geopolitikát ostobán kiszolgáló Irán ellenesség Európának hosszabb távon egyszerre geostratégiai zsákutca és mélységesen elhibázott civilizációs stratégia.
A konfliktus várható kimenetele az iraki háború tanulságai alapján
Visszatérve a mai háborúhoz, elég döbbenetes, hogy senki nem beszél arról, hogy egyáltalán milyen kimenetele lehet reálisan egy ilyen konfliktusnak hosszabb távon. A látszólag parádés taktikai győzelmekkel indított villámháború fő céljait Netanjahu az eddig kifejtett okok miatt aligha érheti el pár nap leforgása alatt... na de mi lesz aztán és egyáltalán kinek van reális béketerve a jövőre nézve? Nemhogy reális béketerv nincs, de gyakorlatilag semmilyen távlati terv nem is kerül szóba. Mert ugye akkor csupa kínos kérdésre kéne választ adnia Netanjahunak. A győzelmi jelentések ellenére a szakértők többsége szerint az a reális, hogy nem sikerült megsemmisíteni az eddig dúsított uránkészletet, amit jó eséllyel legkésőbb az első izraeli támadás hírére elszállíthattak a három célkeresztbe került atomközpontból a centrifugákkal és legfontosabb felszerelésekkel együtt máshova.
Ha pedig nem sikerül pár napon belül a légicsapások lélektani nyomásával megtörni Iránt és megbuktatni a rezsimet (aminek egyelőre semmi komolyabb jele), akkor nem marad más katonai opció mint szárazföldi beavatkozással felszámolni az iráni atomprogramot, illetve megdönteni a rezsimet.
Márpedig legfőképp erre nézve szolgál tragikus tanulságokkal az iraki háború: mint ismeretes, a szárazföldön is megindított amerikai intervenció katonailag gyors és totális győzelmet hozott 2003-ban. Katonailag... de pár évvel később és milliós nagyságrendű (!) iraki civil áldozat után politikailag mégis teljes kudarc lett belőle, mivel végső soron a síita-iráni befolyás megerősödését eredményezte Irakban. Azóta sem találták Szaddam casus belliként emlegetett tömegpusztító fegyvereit és az iraki háború vége minden téren maximális fiaskó lett – annak ellenére, hogy katonailag egyértelmű győzelemmel indult.
Az irániak pontosan tudják, hogy a kitűzött katonai, illetve hadipropaganda célokat Netanjahu és Trump csak szárazföldi beavatkozással tudja véghez vinni. Csakhogy a hadviselő feleknek nincs közös határuk (nem mellesleg Izrael légicsapásai így más országok szuverenitását is sértik, nemcsak Iránét). Ha Izrael valamiképp mégis át tudna juttatni Iránba légi vagy tengeri úton pár ezer gyalogost, azok milyen eséllyel vennék fel a harcot a nagyságrendekkel nagyobb iráni gyalogsággal egy számukra abszolút ellenséges terepen, az anyaországtól nagy távolságra? Olyannyira költőinek tűnik a kérdés, hogy a szárazföldi intervenciót kósza fenyegetésként sem helyezik kilátásba. Bár a drónháború fontos tere a mai háborúknak, de Ukrajnában sem lenne önmagában elég ezen a téren fölénybe kerülnie bármelyik félnek, ha gyalogsága közben nem lenne képes nagy áldozatok árán helytállni a szárazföldön. Ja és ha már a drónokról van szó, Teherán nem véletlenül vált Moszkva fő beszállítójává, mert ezen a téren viszonylag fejlett az iráni haditechnika. Meg is lepte az izraeli lakosságot, hogy több iráni rakéta átjutott a rakétavédelmi rendszerén, csapást mérve például Tel-Aviv áramellátására és a Moszad központjára is. Hogy miért érdekes ez? Mert hosszabb távon Izrael sérülékenyebbnek bizonyulhat egy elhúzódó konfliktusban. Nem mellesleg minden elhárított iráni rakéta mintegy 7 millió dollárjukba kerül és nem lehet tudni, meddig elég a ballisztikus rakéták elfogására alkalmas eszközkészletük – ahogy a másik oldal készleteit sem ismerjük pontosan. Izrael energetikai rendszere is és a lakossága is kisebb területen koncentrálódik, ami egy eszkalálódó háborúban sérülékenyebbé teszi, ahogy arra egy nyugalmazott izraeli tábornok is felhívta a figyelmet.
A tízmilliós Teheránt evakuálni drámai fejlemény lehet, de ugyan mit tudnának kezdeni hosszabb távon az izraeli légicsapások azzal, ha még a mainál is delokalizáltabbá tesznek mindent az Izraelnél mintegy harmincszor nagyobb területű országban? Hiába bármilyen csúcstechnológiai fölény, mert egy háborúban a légtér uralásán kívül még sok egyéb tényező döntő szerepet kap. Papírforma szerint arra sem számított szinte senki, hogy az ukrán ellenállás ilyen hatékony lesz – az orosz hadsereg technikai fölénye alapján a legtöbben gyors orosz katonai győzelemre tippeltek. Csak hát a történelemben még egy villámháború sem ment olyan simán, ahogyan tervezték.
Miért tendálnak ma politikusi karrierek a háborús retorika felé és hova vezet ez
Ma nemcsak a fegyvergyártást járatja csúcsra globálisan a háborús retorika, hanem a hazugsággyártást is. Pedig nagyon nehéz lenne példát találni a történelemben olyan háborúkra, melyek valódi és tartós megoldást jelentettek volna az adott konfliktusra. Egy háború inkább generációkra elmérgesíti a meglevő konfliktusokat, amire viszont rengeteg példát tudnánk sorolni. Azért különösen aggasztó ez, mert mintha egyre több politikus választaná a háborút hatalma megerősítésére vagy fenntartására. Ennek talán leginkább elrettentő példája éppen Netanjahu. Mintha egész politikusi túlélése azon múlna, hogy permanens háborúban tartsa országát.
A Római birodalom óta ismert az a politikusi modell, hogy a belpolitikai gyengeség elől külpolitikai keménykedésbe menekülve próbálják magukat sikeres háborúkkal újra népszerűvé tenni. A Netanjahuval közismerten baráti viszonyban levő Putyin is hasonló babérokra tört. Európára nézve különösen aggasztó, hogy a belpolitikában nagyon meggyengült, mély kormányválsággal küszködő Macron is újabban a Moszkvával szemben felpörgetett háborús retorikával próbálja növelni népszerűségét és megerősíteni hatalmát. Trump újraválasztásakor még azzal kampányolt, hogy felhagy a költséges háborúkkal és a belpolitikára koncentrál. Ehhez képest most saját hazájában is bevetette a hadsereget a kaliforniai tüntetőkkel szemben, veszélyes közjogi precedenst teremtve.
Ha tovább gyengül a megítélése, könnyen megtörténhet sajnos, hogy ő is háborúval próbálja majd bizonyítani keménykezűségét. Márpedig minden ország békéjének legádázabb ellensége az ilyen háborús retorika és az ebből karriert építő politikusok populizmusa.
A cikk írása közben jött a hír, hogy Izrael egy vagy két békés célú iráni atomerőművet is bombázott csütörtök reggel, amiről pedig a szakértők rendre azt nyilatkozták, hogy ilyen súlyos atomkatasztrófa kockázattal járó hazárd akciót nem feltételeznek Izraelről... Ezzel a valós fejlemények sajnos maximálisan igazolni látszanak a cikk fő állításait, ami az atomlétesítmények bombázásának felelőtlenségét és az embereket nyíltan hülyének néző hivatalos kommunikációt illeti. Ugyanis pár óra elteltével a busheri erőmű bombázásáról azt nyilatkozta egy másik katonai szóvivő, hogy tévedésből mondták... ami ugyebár nem cáfolja a hírt, csak azt jelenti biztosan, hogy nem akartak ilyet (el)mondani, mivel a térség országai rettegnek, hogy Busher tengerparti erőművének bombázásával ihatatlanná válna a víz, amit ott a tengerből nyernek.
Ha pedig az izraeli légierő tényleg „tévedésből” bombáz atomerőművet, azzal elvesztik azok bizalmát, akik eddig a profizmusukban bíztak világszerte és készek voltak hinni abban, hogy az atomfegyverhez jutásban megakadályozva Iránt globálisan mégiscsak a mi biztonságunkat szolgálhatja az egész akció. Azért ne feledjük mindeközben a történelmi leckét: hányszor ismételték az iraki intervenciónál is, hogy „sebészi pontosságú légicsapásokkal” semmisítenek meg kifejezetten katonai célpontokat... de végül az amerikai felmérések szerint is legalább 200 ezer, egyes nyugati felmérések szerint pedig több mint egymillió (!) áldozattal járt az iraki háború.
Egy kétszer kisebb lakosságú országban mint Irán. Sokkal-sokkal óvatosabban kéne nyilatkozni ilyen kérdésekről, amikor akár sok százezer emberéletet követelhet az, ha netán mégis tévednek azok, akik most annyira hatékonynak és profinak vélik a katonai beavatkozást. Gyakorlatilag minden ismert paraméter alapján sokkal súlyosabb következmények várhatók az iraki háború forgatókönyvét eddig megismétlő iráni konfliktusban mint amit 2003-ban és azóta láthattunk Irakban, ahova elsőként terjedhet át egy eszkalálódó iráni háború. A fő különbség épp az lehet, hogy nem korlátozódna egy országra a konfrontáció.
Macron szerint nem volt legális alapja az iráni intervencióknak
Macron hétfőn végre kimondta azt, ami hosszabb távon is legméltóbb arra, hogy irányadó legyen az európai politikában: következetesnek kell lenni a nemzetközi jogrend fenntartásában és ezért egyértelműen állást foglalt, hogy nem volt legális alapja az intervenciónak Iránban. Hitet tett amellett, hogy e tekintetben a következetesség igenis hatékony hosszabb távon és nem lehet most kettős mércét alkalmazni, miután az ukrajnai orosz intervenciót agressziónak minősítették - mindenkire ugyanúgy érvényes a jogrend. Ugyanezen elvek mentén elhatárolódott a katonai eszközökkel történő hatalomváltástól is, ami újabban a trumpi narratívában is megjelent. A modern kori történelem intő példái alapján Macron szerint ez a módszer sosem válik be, sőt inkább ellentétes eredményeket hoz. Végső soron ugyanez volt e cikk megírásának vezérfonala is, kiállva az alapvető európai értékekre épülő nemzetközi jogrend mint a békét leginkább garantáló keretrendszer mellett.
Még az is elég zavaros, hogy most pontosan mit követelnek Irántól a béke feltételeként
Legvégül ki kell még térni arra: mennyire ellentmondásos és zavaros, hogy Trump pontosan mit is ért most azon, hogy Iránnak végre tárgyalnia kell és a béke útjára lépni, miközben Irán végig tárgyalásos megegyezésre törekedett, már az atomprogramját illetően is, melyből nem Irán, hanem Trump lépett ki váratlanul és egyoldalúan 2018-ban. Furcsán ellentmondásos a nyugati vezetők békés megegyezést sürgető nyilatkozataiban is, hogy elsősorban a nemzetközi jog alapján megtámadott felet, vagyis Iránt szólítják fel az ellenségeskedés felfüggesztésére, miközben a jogi értelemben agressziót folytató fél önvédelmi jogát hangoztatják. Irán pedig most is folyamatosan ismétli, hogy tárgyalna, de ehhez alkalmasint abba kéne hagyni az ellene folyó támadást. Nehéz elképzelni, hogy bármelyik ország hasonló helyzetben mást mondana.
Mindez több mint holmi kettős mérce. Egyszerűen képtelenség ma normálisan, egy-két világos mondatban megfogalmazni, hogy jelenleg konkrétan mit is várna az USA és a nyugat Irántól ahhoz, hogy Izraelt is békés megegyezésre bírják. Egyébként az sem világos, hogy az iráni atomprogram megsemmisítésén túl pontosan mi az izraeli intervenció konkrét célja és mikor tekintenék úgy, hogy céljaikat elérve abbahagyhatnák a támadást. Izraeli részről ugyanis a legmagasabb szinteken is elhangzott például az, hogy Hámeneit, az iszlám állam fejét nem hagyhatják életben, illetve több nyilatkozatban a rezsim megdöntését nevezték céljuknak, ugyanakkor más nyilatkozatokban meg tagadni látszanak ezt azzal, hogy az irániak demokratikus önrendelkezésére bíznák a döntést. Nemcsak az tehát a probléma, hogy Netanjahu és Trump intervenciója a nemzetközi jogot lábbal tiporja (illetve utóbbi az amerikai alkotmányt is), hanem ezen túlmenően az sem világos, hogy pontosan mit is akarnak Irántól békefeltételként. Úgy pedig elég nehéz békét várni, hogy közben folytatódik egy agresszió és még az sem egyértelmű, pontosan milyen feltételekkel vetnének véget neki. A jogrend (rule of law) sajátossága az is, hogy a felek álláspontját olyan szabatosan meg kell tudni fogalmazi, hogy egyáltalán lehetségessé váljon a közvetítés és az egyéni érdekek felett álló közérdek érvényesítése az ügyet eldöntő arbitrázsban. A jogrendet félredobó erőpolitikára meg az a jellemező, amit itt is láthatunk, hogy jogilag nem is tudják szabatosan megfogalmazni, mit akarnak épp a harcoló felek.
Trump szerint mától fegyverszünet lép életbe
Ebben a zavaros helyzetben a cikk lezárásakor jött a hír: Trump bejelentette, hogy sikerült fegyverszünetet kötni, amit Irán kezdene el. Kifejezetten egyik harcban álló fél sem erősítette meg ugyanezt - az irániak a katari USA bázis elleni csapásuk sikerével az izraeli ellenségre kényszerített fegyverszünetet emlegetnek, amihez Izraelnek kellene szerintük beszüntetni támadásait. Nem mellesleg még kilőttek rakétákat, melyek be is csapódtak Izraelben. Netanjahu pedig azzal kommentálta a fegyverszünetet, hogy nagyon közel vannak céljaik eléréséhez. Hogy mi következik mindebből, az ki fog derülni hamarosan. PR szempontból mindegyik fél saját győzelmeként kommunikálja most a tűzszünetet, mely azonban a fentiek tükrében aligha oldja meg az alapvető problémákat, bár a világ most kétségkívül fellélegezhet.
