Létem ha végleg lemerűlt… – kezdett az agyamban zakatolni Nagy László kultikus verse, amikor eljutott hozzám a hír, hogy elhunyt Sediánszky János író, újságíró, a Magyar Rádió örökös tagja. A kilencvenéves korában távozott rádiós legenda egész aktív életében olyan missziót vállalt magára a magyar, európai és egyetemes kulturális értékek megőrzésével, átadásával, amelyre minden időben múlhatatlan szükség volna. Vajon vannak-e követői, akik a mai kor viszonyaihoz igazítva átörökítik azt a kulturális hagyományt, amely a létezésünk fundamentuma? Igen, a fogukban tartva a túlsó partra, generációról generációra hagyományozva, gazdagítva, megújítva közös örökségünket.
Ahogy a család közölte az MTI-vel, Sediánszky Jánost hosszú betegség után, otthonában, szerettei körében érte a halál hétfőn hajnalban. Vigasztalást jelenthet, hogy hosszú és teljes életműve nemzedékek tudását gyarapította. A televíziós korszak kezdetén, a rádiózás aranykorában kezdte pályafutását a Magyar Rádió külügyi osztályán 1957-ben, ahonnan néhány év múlva az irodalmi főosztályra került. Ami ezután következett, magyar sajtótörténelem: az irigylésre méltó nyelvérzékkel, szorgalommal és munkabírással megáldott Sediánszky János nevéhez számos népszerű műsor (Jó reggelt, vasárnap!, Kulturális magazin, Írók mikrofonközelben, Vers mindenkinek) fűződik. A szó legjobb, legnemesebb értelmében volt sztárriporter, olyan hírességekkel készített interjút, mint Friedrich Dürrenmatt, Alberto Moravia, Simone de Beauvoir, Gina Lollobrigida, Marina Vlady, Jean-Pierre Rampal, Juliette Gréco, Charles Aznavour vagy Gérard Depardieu. A francia nyelv és kultúra szerelmese volt, a Magyar Televízióban a 70-es években francia nyelvleckesorozatot vezetett. A televízió irodalmi osztályának élére került, ahol Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János, Szabó Magda, Makovecz Imre, Csete György, Finta József volt a beszélgetőpartnere.
Némi szerencse és persze kivételes tehetség kellett hozzá, hogy konzervatív attitűdjével a Kádár-rendszer nehéz évtizedeiben megtalálja a neki való küldetést: az európai kultúra értékeinek felmutatását, népszerűsítését. Megint Nagy László villan be, A versben bujdosó haramia; Sediánszky János a kultúra kedélyes, csibészes mosolyú követeként tanított nemzedékeket nem középiskolás fokon. Ha valaki, hát ő megérdemelte volna, hogy a pályája megkoronázását hozza el a rendszerváltás. Azt hiszem, ez legfeljebb részben volt így. Az első médiaháború inkább elszenvedő, mintsem alakító részese volt, amikor Antall József a Gombár Csaba vezette Magyar Rádió egyik alelnökének jelölte, ám kinevezését Göncz Árpád nem írta alá. Személyes ismeretségünket felidézve is állíthatom, mindez a legkisebb indulatot sem keltette benne; világos értékrendje mellett alkatilag volt idegen tőle mindenféle közéleti gyűlölködés. Őt is tisztelték, elismerték minden oldalon
A Magyar Televízióban 1994-ben nyugdíjazták, de a Kossuth rádióban, majd a Magyar Katolikus Rádióban sokáig készített még műsorokat. Úti élményeit, műfordításait számos könyvbe rendezte. 1992-ben a sevillai világkiállítás magyar pavilonjának művészeti vezetője volt. Nemcsak az európai, kiváltképp a francia kultúra itthoni nagykövetének számított, hanem a magyar kultúra hírvivőjének is a nagyvilágban. Elismerései a teljesség igénye nélkül: Budavár díszpolgára, a Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje, Pethő Sándor-díj, Prima díj, Illyés Gyula-díj, Táncsics Mihály-díj. Négy évig a Fidesz színeiben Budavár alpolgármestere volt, természetesen a kulturális terület tartozott hozzá.
Gazdag és igényes életműve amellett, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után, annak az egyszerű igazságnak is fénylő bizonyítéka, hogy csak egyszerre lehetünk nemzetiek és európaiak. Ha ennyit megértünk, és e szerint cselekszünk, ha ezt a tudást hagyjuk az utódainkra, Sediánszky János átvitte a rá bízott örökséget arra a bizonyos túlsó partra.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/50. számában jelent meg, december 10-én.
