A nagypéntekről gyermekként sokáig csak a sonkafőzés és a tojásfestés jutott eszembe. Milyen embert próbáló is volt az, amikor nagyanyám órákon át főzte a hatalmas kondérban a parasztsonkát, amit még a januári disznóvágásból tettek el nagyapámmal az Ünnepre. Kerültem ilyenkor a nyári konyhát messziről, mert ha megcsapott a sonka illata, ellenállhatatlan vágyat éreztem az utánozhatatlan füstölt-sós íz után. Az igazi kísértés azonban kora délután jött el, amikor a vékony ebéd után (nagypénteken nemcsak húsmentes, de szegényes menüt is ettünk, mondjuk rántott levest krumplis tésztával), kiszedte a mama a megfőtt sonkát egy hatalmas üvegtálra, és kirakta a tornácra hűlni. Na, az volt az igazi kísértés.
Nagyanyám azóta nem él, és a papa is elment utána néhány évvel ezelőtt. Már soha nem lesz olyan az ünnep, mint amikor még ott ültek édesanyám asztalánál, de a régi szertartások őriznek valamit belőlük. Azóta is ragaszkodom a nagypénteki sonkafőzéshez. Így kicsit olyan, mintha most is velünk lennének.
Ez a húsvét olyan lesz, amilyet korábban soha nem élhettünk át. Kinek a szülei, nagyszülei, kinek a gyermekei, unokái nélkül kell eltöltenie. Nem könnyű, sőt ismerjük be, fájdalmasan nehéz ez. Miután a miniszterelnök határozatlan időre (ami bizony elég ijesztően hangzik) meghosszabbította a kijárási korlátozást, mindenki számára egyértelművé vált, hogy csak lélekben lehet együtt a szeretteivel.
Lehetőséget kapunk azonban arra, amit valljuk be, egyre kevesebb ünnepen tettünk meg, sőt valaki bizony sohasem. Talán egyetlen húsvéton sem érezhettük magunkhoz olyan közel Jézus Krisztust, mint most. Most mindenkinek jut rá ideje, hogy megvizsgálja a lelkét, és elgondolkodjon a hogyan továbbon. Az élet a koronavírus után végérvényesen megváltozik. És ha mi mindent ugyanott akarunk folytatni, ahol abbahagytuk, újabb és újabb járványok jöhetnek, a hétköznapok részévé válik a szájmaszk, a rettegés, legalábbis ezt mondják a tudósok, és ők – a politikusokkal ellentétben – nem beszélnek mellé.
Merüljünk el a gondolatainkban, vegyük elő az emlékeinket, majd gondoljuk át, mi lesz ezután. Tudták, hogy a járvány okozta leállás következtében töredékére csökkent az ember ökológiai lábnyoma? Nem járnak éjjel-nappal keresztül kasul a repülőgépek, az autók által megtett kilométerek is töredékére apadtak. Minél önellátóbbá válik egy ország, annál kevésbé van kitéve a világjárványok okozta fenyegetésnek. Persze tudjuk, ehhez nem csak mi kellünk, hanem egy olyan kormány is, amely felismeri ezt, és gyökeresen alakítja át a gazdaságpolitikáját. Ám az is tény, hogy minden egyes ember maga is tehet azért, hogy elkerüljük az összeomlást.
Most tehát hívjuk elő az emlékeinket, végezzük el a család hagyományos szertartásait, öltözzünk ünneplőbe, terítsünk a féltve őrzött porcelánnal, és így talán lélekben sikerül összekapaszkodnunk távol lévő szeretteinkkel. Aztán pedig találjuk ki, hogy mit fogunk ezentúl másképp csinálni. Azért, hogy ne legyen több ilyen húsvétunk. Azért, hogy ne csak a lelkünkkel, de a karunkkal is megölelhessük az anyánkat, apánkat, gyermekünket.
