Kisnyugdíjasok, a magyar társadalom tűzoltói

Érdekes videó jelent meg a minap a 444-en. A portál stábja egy baranyai kistelepülésre, Ágra látogatott, ahová a Civil Kollégium Alapítvány, az Esély Labor Egyesület és az aHang által gyűjtött adományokat vitték el. Szükség is volt rá: hiszen mint oly sok hasonló magyarországi faluban, itt is nagy a szegénység, a munkalehetőség viszont kevés. A koronavírus-járvány pedig nyilvánvalóan csak rontott a falubeliek kilátásain.
Történik mindez abban az országban, ahol tíz esztendeje ural mindent a „vidék pártja”.

A videóból kiderül, hogy főleg kisnyugdíjasok adakoztak, és hogy igazán vidéken kél el a segítség. Milyen furcsa látlelet ez! Először is az irány: a városból érkezik a segítség a falu felé. Nem volt olyan régen 1956, amikor a forradalom alatt még pont fordítva történt: akkor a gazdálkodók látták el élelmiszerrel a pesti srácokat. Ma már ez nem biztos, hogy megvalósulhatna.

Másodsorban pedig nézzük az adakozókat: kisnyugdíjasok, vagyis közgazdasági értelemben véve az inkatívak közül kerültek ki a legtöbben, akik szolidaritást tudtak vállalni. Ennek is ezer oka lehet, de talán nem tévedek nagyot, ha azzal magyarázom a jelenséget, hogy nálunk az idősebb korosztály érzékenyebben reagál a közéletre, mint a fiatalabbak. Amiben megint csak nagy szerepe lehet annak, hogy a regnáló kabinetünk annyira díjazza a civil kurázsit, hogy sokszor tényleg csak azok merik felvállalni a közélettel kapcsolatos véleményüket, akik már nyugdíjasok, így aztán – hogy sokszor hallott helyzetleírásukat idézzem - „nem is tudnak ártani nekik”. A riportban megszólaló Hajdu Gergő az aHang részéről meg is jegyzi, hogy „az nem lehet, hogy kisnyugdíjasok tartanak el Baranya, Szabolcs, Borsod megyei rászoruló családokat”. Hát sajnos, de, lehet. (Írom ezt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat adománygyűjtő önkénteseként: évtizedes tendencia, hogy a legtöbb tartós élelmiszert a nyugdíjasok vásárolják a rászorulók számára.)

Hajdu aztán elmondja, hogy szervezete nem látja a központi segítséget, Kelemen Nikoletta, az ági roma önkormányzat képviseletében pedig arról beszél, hogy szerinte „nem civileknek lenne az a felelősségük, hogy támogassák az embereket, hogy adományokat szedjenek össze olyan emberektől, akik ugyanúgy rászorulnak majd később”. Nem mondják ki, de vélhetően az állami segítségre céloznak, amivel a magam részéről kicsit vitatkoznék.

Az államnak nem most kellene segítenie, hanem normál üzemmódban kellene úgy működnie, hogy olyan helyzetekben, mint a jelenlegi, ne kelljen civileknek a kisnyugdíjasok adományaiból tüzet oltani.

Mire is gondolok? Az állam megfizethetné például az amúgy hungarikumnak számító védőnői szolgálat munkatársait és akkor nem lenne munkaerőhiány a területen. Megtehetné ugyanezt a tanáraival és a szociális munkásaival is. Az ilyen-olyan felzárkóztató forrásokat pedig nem agitálásra kellene fordítani, hanem – megdöbbentő dolog következik – mondjuk felzárkóztatásra. Az adónkból futná. Hogy a vidékre koncentráljunk: a mezőgazdaságunk is máshol tartana, ha nem az lenne a legnagyobb baja az agráriumnak, hogy mikor jöhetnek már Magyarországra a romániai és ukrajnai napszámosok és talán nem lenne annyi falu elvágva a külvilágtól, ha a tömegközlekedésünk sem vérezne ezer sebből. Erre tíz éve és három kétharmada lett volna a vidék pártjának; az eredményt látjuk: karitatív szervezetek helyettesítik az államot az ország harminc településén. Ott tartunk, hogy pár hónapnyi gazdasági leállás után a saját kormányzását évtizedes aranykornak deliráló miniszterelnök ajánlata kimerül abban, hogy el lehet majd menni katonának és közmunkásnak, ha esetleg nagy lesz a baj.

Viszont pontosan ez az a helyzet, amikor jó, hogy vannak olyan civilszervezetek, mint az aHang, és vannak olyan önkéntesek, koordinátorok, mint Hajdu Gergő és Kelemen Nikoletta. Akik szeretnék megmutatni, hogy mit is lehet kezdeni akár „csak” húszmillió forintból is. (Az idézőjel természetesen a központi költségvetés felől tekintve indokolt.) Egyszer majd talán eljutunk oda, hogy nagyon sokan tűrik fel az ingujjukat ugyanezért. Hogy megmutassák, hogy mi mindenre is képes egy önszerveződő, szolidáris, közéleti felelősséget vállaló társadalmi réteg.

És ha majd egyszer nemcsak sokan leszünk, hanem elegen is, akkor elnevezhetjük magunkat mondjuk polgárságnak.