Miért hagytuk, hogy így legyen? – idézik sokan, sokféle apropóból a mára számos nemzedék életérzését kifejező dalt. A rendszerváltás harmincadik évfordulóján ismét sláger, most is eszünkbe juthatott, amikor a napokban volt a kerek évfordulója az első szabadon választott kormány eskütételének. A történelmi pillanatot egy méltatlan közjáték árnyékolta be: 1990. május 23-án este az elhúzódó parlamenti ülés miatt az akkor egyetlen állami televízió elkapcsolt Antall József első, miniszterelnökként elmondott beszédéről a labdarúgó-BEK-döntő miatt.
Így kora reggel megnyugtatok mindenkit, nem fogok átfogó értékelést adni az eltelt harminc évről. Még csak az idézett dal keltette bús melankólia hullámain sem kívánok evezni. Ellenben egy szerintem kulcsfontosságú idézetre szeretném felhívni a figyelmet, amely pusztába kiáltott szó maradt, s amely alapján pontosan meghatározhatjuk, miért lehet hiányérzetünk, felemás érzésünk, amikor a demokratikus átalakulás mérlegét próbáljuk megvonni. Antall József az MDF miniszterelnök-jelöltjeként a kormányprogram parlamenti vitájában – itt a meghökkent fiatalokat fel kell világosítanunk: igen, volt valaha számon kérhető kormányprogram, amelyet a képviselők alaposan meg is tárgyaltak – 1990. május 22-én a következőket mondta. „Ha az új kormány a nép kormánya, amely végleg leváltja az elnyomatás rendszerét és végrehajtja az áttérést a szabadság rendszerére, akkor az államot és annak szerveit többé nem szabad azzal a bizalmatlansággal tekinteni, amely az elnyomatás eszközeinek járt ki korábban. Ezért most és erről a helyről fordulok a magyar néphez, hogy vesse ki magából a bizalmatlanság évtizedes, évszázados beidegződéseit, tekintse az intézményeket a magáénak, amelyek az ő érdekében, védelmében, szolgálatában működnek. Így álljon a magyar nép, bizalommal és kritikával új állama, Országgyűlése és kormánya mögé.”
Viszonylag ritka pillanat, amikor egy vezető nem ígér a népnek, hanem tisztelettel hozzá fordulva valami fontosat kér. A leendő miniszterelnök nem kritikátlan támogatást kért a kormányának, hanem az épülő új rendszerhez való lojalitást. Azon az alapon, hogy a magyar nép a teljes és egyenlő választójog alapján először dönthetett szabadon, mindenféle külső befolyás nélkül a jövőjéről. Antall József okkal feltételezhette, hogy a nép végre a magáénak érzi az államot, amely demokratikus, amelyben érvényesül a jog uralma, s amely immár nem a török hódítók, a Habsburgok vagy a szovjet megszállók eszköze.
Mondanom sem kell, hogy a néhai miniszterelnök egyetlen másodpercig sem érezhette ezt a kritikus bizalmat. Nem arról beszélek, hogy kormánya nagyon hamar veszített a népszerűségéből, ennek lehetőségére már ebben a parlamenti vitában is utalt, hanem arról, hogy a nép szemében nem sok becsülete lett az új, demokratikus rendszernek. A társadalomra szakadó gazdasági nehézségeken, a rettenetes állampárti örökségen túl a politikai színteret elárasztó kisszerű torzsalkodások, méltatlan viták és botrányok, a sajtó és az értelmiség meghatározó részének magatartása, ellenszenve mind ezt az érzületet táplálta. Magából a rendszerváltásból is hiányzott az igazi társadalmi katarzis, s így nem is változhatott meg gyökeresen a sok tekintetben továbbra is alattvalóként viselkedő polgárok és az állam viszonya. A demokratikus intézményrendszer ennek ellenére kiépült, az euroatlanti integráció folyamata révbe ért, de a lélek, a társadalom bizalma valahol elillant útközben.
Aztán persze a tapasztalat is igazolta az új rendszerrel, annak intézményeivel kapcsolatos fenntartásokat. A joguralom döcögősen érvényesült, a korrupció áthatotta a rendszer működését. A 2010-es politikai fordulat adta lehetőségről ma már megállapíthatjuk, hogy nem sikerült élni vele. Csakhogy a jelenlegi hatalom már nem is kér kritikus bizalmat a társadalomtól: híveitől kritikátlan támogatást vár, és tesz róla, hogy ellenfelei ne érezzék otthon magukat a Nemzeti Együttműködés Rendszerében. Az állam intézményei egyre kevésbé a közjót, a polgárokat szolgálják, hanem az egyközpontú politikai hatalom elvárásaihoz igazodnak. Aki ennek ellenáll, azt folyamatos nyomás alá helyezik. Antall József szavaihoz visszatérve: egyre kevésbé van oka a polgárnak arra, hogy az intézményekre úgy tekintsen, mint amelyek az ő érdekében, szolgálatában és védelmében működnek. A rendszer hívei sem az intézményeket tisztelik, csupán a politikai vezető feltétlen hívei. A többieknek pedig időről időre világosan megüzenik: ők a hazának sem részei. Elég hervasztó történet. De mi a tanulság? Tetszettünk volna Antallra figyelni!
