Mindenkinél más-más váltja ki az „ez volt utolsó csepp a pohárban” érzését. Nálam az, hogy Pünkösd ünnepére készülődve az ismert kormánypárti politológus arról írt az állampárti lapba, hogy mennyire elege van az Európai Unióból. Ez az érzés akkor uralkodott el rajta, amikor a szélsőséges Vadhajtások.hu-n élőben nézte, ahogy az Európai Parlamentben „szörnyűséges magyar állapotokról, a demokrácia és a jogállam haláláról, a Magyarország elleni büntetések bevezetésének szükségességéről diskuráltak a nagyon-nagyon izgatott és szenvedélyes balliberális képviselők”.
Az „elegem van” érzését a tudós férfiú ahhoz hasonlította, mint amit Királyhegyi Pál érezhetett, amikor munkaszolgálatosként ásás közben egy német katona belerúgott, ő belezuhant a gödörbe, ezután pedig az anekdota szerint így fakadt ki: „Na tudja mit? Most lett elegem az egészből.”
A kormánypárti tudós férfiúnak állítása szerint ugyanúgy van elege az unióból, mint ahogy Királyhegyinek az őt rugdosó náci rendszer katonájának rugdosásából. Merész párhuzam egy magyar értelmiségitől.
Őszintén szólva nekem is elegem van. De nekem nem az Európai Unióból van elegem, hanem a NER-ből, vagyis Nemzeti Együttműködés Rendszeréből. És nem amiatt, hogy a neves politológus egy szélsőséges lapot népszerűsít a Magyar Nemzetben. Mert az is lehet hogy a 400 kormánypárti sajtóorgánum egyike sem vállalta, hogy közvetíti az Európai Parlament ülését, ahol – ahogy az várható volt – valóban súlyos elmarasztaló állítások hangoztak el a Magyarország jogállamiságát fenyegető kormányzati intézkedésekről. (És ahol nem jelent meg Orbán Viktor kormányfő, nem ért rá megvédeni hazánk jó hírét a „szenvedélyes balliberális” képviselőktől.)
Nekem a NER-ből lett elegem, mert úgy látom, hogy az országunk tíz év alatt a NER-huszárok közös mutyijában, a közösségi javaink lenyúlásában együttműködők rendszerévé züllött. Azért van elegem, mert tényleg leromboltak mindent, amitől az ember büszke lehet a hazájára, a nemzetére, keresztény kultúrájára.
A NER állampártjának hívei és a rendszer ellenzéke között ma már szinte kibékíthetetlen az ellentét. És az ilyen elmélyült konfliktusos helyzetért soha nem az ellenzék, mindig a hatalmon lévők a felelősek, akik az erőből való politizálást többre tartják, mint a kompromisszumokkal kikínlódott döntések közös sikerét.
Néhány földhözragadt példát felsorolnék még, miért lett elegem a NER-ből.
Legfőképpen azért, mert olyan magas rangú törvényt, mint amilyen az Alkotmány, nem illik az ellenzék nélkül megalkotni. Ráadásul úgy, hogy még népszavazásra se bocsátják. Apám se tudta soha elfogadni, hogy elvették a földjét. Átmenetileg tudomásul vette a helyzetet. Úgy vagyok ezzel a fülkeforradalmi alkotmányozással, mint apám téeszesítéssel.
Ezt a NER-t is átmeneti jelenségnek gondolom az állampártiak alaptörvényével együtt.
Mint ahogy átmeneti jelenség Mészáros Lőrincnek és társainak a sok száz milliárdos vagyona is. Nincs az a jogállam, amely fejet hajthat a közvagyon ilyen példátlanul pofátlan elsíbolásának, mint amit itt láttunk az elmúlt években.
Nagyon sokan, nagyon sokszor elmondták már, hogy az adófizető polgárok társadalmi békét akarnak, szociális biztonságot, emberhez méltó életet a gyermeket nevelő családoknak, az öregeknek, a munkájukat átmeneti időre elvesztő állampolgároknak. Ezért a társadalmi békéért érdemes és célszerű anyagi áldozatot hozni a közös kasszából. A kiválasztott csókosok magánvagyonává tett szállodák felújításához milliárdos vissza nem térítendő támogatásokat osztani inkább büntetőjogi kategória, mint politikailag vitatható állami intézkedés. Főleg akkor, ha az állam amúgy nem költ eleget egészségügyre, oktatásra.
Nem lehet hosszú éveken át elviselni azt sem, hogy a kormány döntéseivel szégyent hoz a magyarokra.
A magyar emberek évtizedeken át együttérzést tápláltak Tibet népével szemben, mint ahogy a legutóbbi időkben az emberi joguktól megfosztott ujgurokkal is, nehéz felfogni, hogy a kormány miért szolgálhatja ki ilyen megalázó módon Kína gazdasági érdekeit. Elfogadhatatlan, hogy a kormány ellenséges hangon nyilvánul meg a szövetséges nyugati államokkal, politikai vezetőkkel szemben, miközben keleti diktatúrák, autokráciák kegyeit keresi az állítólagos gazdasági érdekeinkre hivatkozva.
Nincs még egy ország, amely egy vírusjárvány ellen a katonaságot és a rendőrséget is olyan módon vesse be, ahogy azt mi itthon megtapasztaltuk. Nincs még egy ország, ahol a focistákat – akikre a futballhuligánokon kívül nagyon kevesen kíváncsiak – jobban megfizessék, mint a szívsebészeket. Nincs még egy ország, ahol százmilliárdokat vonnak el a központi költségvetésből úgy, hogy az adófizető döntésére bízzák, melyik sportklubot akarja belőle támogatni. Nincs még egy ország, amely törvénnyel engedte át a dolgozók szabadidejével való gazdálkodás lehetőségét a munkáltatóknak, rabszolgává téve a népét.
Tényleg elegem van a NER-ből. Szomorúvá tesz, ha az állampárt által pozícióba emelt kórházigazgatók eltűrik, hogy megalázzák őket. Elkeserít, hogy egy szavuk sincs arra, ha a központi utasításra a kórházakból hazaküldött betegek későbbi sorsáért a beosztotjaikat, az orvosokat teszi felelőssé a miniszter.
Azt pedig aljas provokációnak tartom, hogy egy nyilvánvalóan rasszista tömegdemonstrációt kegyeleti megemlékezésnek minősítsen a rendőrhatóság.
Elegem van abból, hogy miközben a zárt falvak cigánysorain gyerekek nélkülöznek, ők idióta üzeneteket közvetítő plakátokra költik az állami milliárdokat. Teljesen értelmetlen nemzeti konzultációkra szórják el a milliárdokat, miközben fütyülnek a szakmai szervezetek véleményére olyan kérdésekben, mint amilyen a nemzeti tanterv, vagy az akadémiai kutatóintézetek függetlensége.
Elegem van a NER-ből. Elegem van a gyávaságunkból.
