Bármilyen is lesz a koronavírus-járvány kimenetele végül, sok magyar állampolgárnak most az lehet az érzése, hogy az élet visszaáll a rendes kerékvágásba: másfél méteres távolságtartás mellett („lehetőség szerint” – ahogy a kormányrendeletek fogalmazni szoktak) lassan szinte mindenre lesz lehetőség, amire a koronavírus előtt is. Hétvégén kinyitottak a strandok, engedélyeznek a Nemzeti Összetartozás Napjára megemlékező rendezvényeket, a vallási közösségek megtartják szertartásaikat – zárt térben is, több vagy kevesebb gondot fordítva a másfél méteres távolságtartásra. Ma már vidéken, a hónap közepétől pedig Budapesten is meg lehet rendezni a kétszáz fő alatti családi rendezvényeket, megnyíltak az éttermek belső terei – a teraszok már régen tele vannak Budapesten és vidéken is – sőt, szabadtéri kulturális-és sportrendezvények is engedélyezettek. A csapatsport – másfél méteres távolság ide vagy oda – már az első enyhítések óta engedélyezett.
A koronavírus utáni nyitás kellős közepén a termálfürdőn és a koncerteken kívül szinte már csak két dolog számít olyan súlyos járványügyi kockázatnak, hogy a távolságtartás szabályainak betartására tett szent és súlyos fogadalom mellett sem tarthatóak meg semmi szín alatt: az egyik a tüntetés, a másik a sajtótájékoztató. Vagyis a véleménynyilvánítás és a tájékoztatás. Még ha nagyon jóhiszeműen azt feltételezzük is, hogy nincs emögött szándékos elhatározás, akkor is elárul valamit a döntéshozók – és közvetve a magyar társadalom – filozófiájáról.
A nyitási lázban ugyanis nem csak, hogy nem került sor enyhítésre ezen a két területen, hanem azt igazán hangosan és hatékonyan nem is követelte senki. Ha a Mi Hazánk Mozgalom nem rendezte volna meg a Deák téri kettős gyilkosság miatti megmozdulást, aligha fért volna be a szalagcímek közé a gyülekezési szabadság kérdése. És igazán még ezután sem vált központi témává, hogy ha a demokrácia szempontjából egészen lényegtelen, de gazdasági, kulturális vagy magánéleti szempontból fontos rendezvények megtarthatóak, akkor miért lenne abszolút tiltott, hogy az állampolgárok egyik legfontosabb alapjogukkal, a gyülekezés szabadságával éljenek – ha szükséges, akkor bizonyos járványvédelmi szabályok betartása mellett, létszámkorláttal.
Megkockáztatjuk: ez van annyira fontos, mint egy lakodalom vagy egy megemlékezés. Hogy kinek mi a fontosabb, azon lehet vitatkozni, az azonban teljesen objektív mérce, hogy az alapjogok korlátozására csak úgy és addig van lehetőség, amíg és amennyire az a járványveszély elhárítása miatt szükséges. Ha pedig a lakodalom vagy a focimeccs megtiltása nem szükséges, ugyan miért lenne a tüntetés megtiltása nélkülözhetetlen és arányos? Figyelembe véve azt is, hogy lényegesen több focimeccs, lakodalom, megemlékezés és szabadtéri strand van Magyarországon, mint véleménynyilvánítási célú gyülekezés.
Olyan ország pedig egyáltalán nincs Európában még egy, ahol a koronavírus-járvány legsúlyosabb időszakában felfüggesztették volna a sajtó valós idejű, normális tájékoztatását a járványveszélyre hivatkozva. Ellenben akárhány olyan felvételt lehetett látni a legkülönbözőbb országokból, ahol a sajtótájékoztatón egyszerűen másfél méteres távolságot hagytak a székek között, a résztvevők pedig maszkot hordtak, és ezzel a dolog el volt intézve. Olaszországban a legsúlyosabb járványos időkben elektronikus úton is tartottak sajtótájékoztatókat, de a késő hetvenes évek hangulatára emlékeztető magyarországi formátum – hogy erősen korlátozott számú, előre leválogatott kérdéseket olvasnak fel, majd válaszolnak meg élő adásban, a rendkívüli helyzethez képest nevetségesen szűk időablakot hagyva a legfontosabb, a társadalmat leginkább érintő ügyekről szól tájékoztatásnak – valószínűleg hungarikum, és nem a jó értelemben.
A médiatörvény szerint az állami és önkormányzati szervek, intézmények, tisztségviselők, az állami vagy önkormányzati tulajdonban lévő gazdasági társaságok vezetői, valamint a hivatalos és közfeladatot ellátó személyek kötelesek elősegíteni a sajtó tájékoztatási feladatainak elvégzését, de a hangsúlyt nem ide érdemes helyezni. És nem csak azért, mert ezt a kötelezettségüket Magyarországon a fenti szervek és intézmények körülbelül óránként szegik meg válogatott módokon, hanem azért, mert a sajtó kérdései nem csak a sajtó kérdései, hanem azé a több ezer, tízezer vagy százezer emberé, aki az adott médiumnak szavaz bizalmat. Többek között ezt hívják röviden úgy, hogy demokratikus nyilvánosság.
A demokrácia egyik letéteményese, a parlament egyébként, ahogy arra a kormány képviselői és kormánypárti honatyák előszeretettel szoktak hivatkozni mostanában – válaszul a külföldi kritikákra – valóban a megszokott üzemmódban működik. Annyira, hogy a legtöbb képviselő még maszkot sem szokott viselni, amire máskülönben az állampolgárokat kifejezetten kötelezik olyan zárt terekben, ahol hosszabb időt töltenek el, és nem mindig tartható a két ember közötti másfél méteres távolság (a parlamenten kívül jellemzően a tömegközlekedés és az üzletek ilyenek). A parlamentben mégsem honosodott meg a maszkviselés, annak dacára sem, hogy számos idősebb képviselő foglal helyet a padsorokban, akik hiába viselnek esetleg maszkot, mert az arc eltakarása a tudomány jelenlegi állása szerint nem a megfertőződés, hanem a fertőzés továbbadása szempontjából lenne igazán lényeges. Talán csak azt próbálják ezzel demonstrálni a képviselők, hogy a demokrácia kicsit veszélyes, így is, úgy is. De megéri a kockázatot. Ebben csak mélyen egyetérteni tudunk.
A demokrácia viszont nem csak a parlamentből áll – noha nyilván kulcsfontosságú eleme a demokratikus intézményrendszernek. Ha mindenképpen válogatni kellene, akkor fontosabb, mint egy sajtótájékoztató. De szerencsére nem kell válogatni. A demokráciához ugyanúgy hozzátartozik a tájékoztatás és a véleménynyilvánítás, mint járványos időkben a zárt térhez a maszk.
