A kevésbé szabad rendszerek egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy gyerekként kezelnek minden állampolgárt. Nem véletlen, hogy a disztópiák is legtöbbször azt mutatják, milyen változatos módokon lehet felnőtt állampolgárokkal úgy viselkedni, mint szemtelen, neveletlen öt- vagy tízévesekkel. Visszarántani őket, ha túl messze szaladnának, megmondani nekik, mikor és hol tartózkodhatnak, időnként nevelő célzattal rájuk kiáltva: ne feleseljenek.
„A tilalmak és a pénzhiány megrostálják a szokásainkat, és ez nem baj” – írja Tóta W. Árpád az új idők új szeleiről hétfői publicisztikájában. Hát, már hogyne lenne baj. Amikor a tilalmak és a pénzhiány kezdi el megrostálni, mit csinálhatunk, ott az emberi méltóság sérül, nem pedig „szép új világ” születik, miként azt a HVG publicistája várja. Persze, érthető módon, hiszen az oktatási rendszer reformja, amiben reménykedik, valóban elkerülhetetlen és szükséges.
Amikor viszont a több hónap karantént azért üdvözli, mert ezt a reformot szerinte kikényszerítette, akkor nem veszi figyelembe, hogy a budai elitgimnáziumokon túl is van élet. Olyan iskolákkal, ahol a kényszerű otthon maradás nem a virtuális oktatás forradalmát hozta, hanem túlélő üzemmódot, a gyerekek egymástól való fájdalmas elszigetelését. Miközben sok helyen wifi sem volt, az intézményfenntartók pedig azt tekintették elsődlegesnek, hogy papíron úgy nézzen ki, mindenki megkapta azt az oktatást, amit nyilván jelen körülmények között nem tudott. A szülők ráadásul nem pedagógusok, viszont három hónapon keresztül egyszerre kellett megkeresniük a betevőre valót, és közben felügyelniük a gyerek napi tanulását.
Tóta W. Árpád örül annak, hogy a karantén következtében nem tudták a gyerekeket úgy kezelni, ahogy általában a gyerekeket szokták. („Órán nem eszik! Nem iszik, nem rágózik! Egyenesen ül!” – és társai.) A valóság ezzel épp ellentétes: a járvány ideje alatt a teljes társadalmakat kezelték akként. Nem szólnak rá a gyerekre, hogy egyenesen üljön? Valóban: mostanság a nagymamára és az öltönyös negyvenesre szólnak rá a metróbejáratnál, hogy vegye fel a maszkját. A kijárási korlátozások (máshol teljes tilalom) idején firtatva azt is, mit keres valaki egyáltalán az utcán. Hová, hová? Munkába, beteg nagymamához? Van erről valami igazolás? Miért iszik, hol a maszk?
Miközben az elején megkérdőjelezni sem igen lehetett, hogy a karantén az egyetlen helyes megoldás (lásd a svéd modell dühödt kritikáját), utóbb már egyre többen vélték úgy, sok minden felesleges volt a bevezetett intézkedések közül. Múlt hét pénteken a francia kormány tudományos tanácsának elnöke már egyenesen azt mondta: bármi is történjék, nem lesz újra karantén, mert túl nagy károkkal járt és járna. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ezen a héten pedig arra jutott: a tünetmentes fertőzöttek nagyon ritkán (!) terjesztik a koronavírust. Miközben egész eddig az volt a hivatalos, hogy bárki tünetmentes fertőzött lehet, ezért kell mindenkinek elviselnie a szigorú korlátozásokat. (Másnapra persze Dr. Maria Van Kerkhove próbált is kihátrálni az állítás mögül.)
De mostanra mintha sokan csak játékként fognák fel az egészet. Mégis jobb, kényelmesebb, viccesebb, ha önként kezeljük gyerekként magunkat.
Veszélyhelyzet idején nyilván lehet értelme, hogy a távolságtartást javasolják, már ha (és amíg) valóban tombol a járvány. Amikor csak napi tíz-húsz új igazolt fertőzött van, akkor kevésbé. De amikor összesen kétezer-háromezer ismert aktív fertőzött, akkor szintén.
Az egymástól való kötelező távolságtartás nem valami jó szórakozás, nem egy trendi, hipszter buli. Sokkal inkább ideig-óráig elviselhető kényszerűség, traumatikus élmény. A gyereket félik a nagyszülőhöz engedni, utóbbit hónapokra bezárják, azt mondják neki, hogy ne találkozzon senkivel, mert az életét veszélyezteti. Mindezt sokáig nem lehet bírni.
Épp ezért is olyan bosszantó, amikor a karanténok feloldása után mindenféle kreatív bohóságokat és értelmetlen szabályokat találnak ki a távolságtartás fenntartására. A példák száma végtelen. Az egyik kolozsvári cipészmester hatalmas orrú „távolságtartó” cipőt készített, olyat, amilyet bohócok szoktak hordani. Egy németországi kávéház a híradások szerint „távolságtartó kalapokkal” nyitott újra, habszivaccsal ellátott fejfedőt kényszerítve a látogatókra. Egy kanadai nő „ölelőkesztyűt” gyártott műanyag ponyvából, hogy azon keresztül ölelgesse az édesanyját. A japán vidámparkok betiltották a hullámvasúton való sikítozást, Hollandiában meg egymástól több méterre helyezett székekkel nyitottak meg diszkók. Képek is érkeztek róla, ahogy a „szórakozni” vágyók a székeikhez szegezve rángatóznak – biztos épp emiatt nem fogják elkapni a koronavírust.
Ezeket persze el lehet adni kreatív, játékos megoldásokként is – csak kérdés, mit oldanak meg? Tényleg az fogja visszaszorítani a járványt, hogy kézfogás helyett „ökölpacsit” adunk? Miért, az ököl miért nem fertőzhet, akkor már? Az epidemiológusok hat százaléka egy friss kutatás szerint egyenesen azt mondta, soha többet nem fog kezet a barátaival. Abszurdabbnál abszurdabb szokásokat fogadunk el úgy, mintha valóban szükséges jók lennének, és ezeken múlna, hogy a járvány ne robbanjon be. Miközben az emberek természetszerűleg társas lények, a magány, a másiktól való távolságtartás megbetegít. A gyerekeket, ha nem tanulhatnak együtt minden nap, a felnőtteket, ha megfosztják őket a társas együttlét örömeitől. Ne szokjunk ehhez hozzá.
