Sok aspektusból vizsgálhatók és persze kritizálhatók azok az abszurd járatritkítások, amiket a koronavírus-járványra hivatkozva hozott meg a MÁV.
Kiindulhatunk mindjárt a magyarázó közleményből: eleve nevetséges, hogy a karantént és annak fokozatos feloldását emlegetik egy-egy ritkítás kapcsán. Logikus, hogy eddig kevesen használták a vonalat, hiszen a korlátozások idején sokan otthon dolgoztak, és a gyerekek sem mentek iskolába. Most, mikor végre kimozdulnának, kevesebb járat fog közlekedni. Ki érti ezt?
Azt a mondatot pedig, remélem, űrlények írták a sajtóanyagba, és nem szakemberek, hogy mellékvonalakon bevezetett ritkítással „felszabaduló vasúti jármű és állományi kapacitásokat a MÁV a fővonali közlekedésre csoportosítja át”. Csak az tudja ugyanis elképzelni a falvak és kihalóban lévő mezővárosok között pöfögő kis Piroskákat az intercityk vonalain, aki a Holdon vagy a Marson él.
Felfoghatók ezek az intézkedések úgy is, mint megíratlan örkényi egypercesek szinopszisai: kezdve a helyenként egymagában megmaradt vonatpárokkal, a helyenként megduplázódott menetidejű pótlóbuszokkal, vagy a június 6-ától egy csapásra meghiúsuló csatlakozásokkal.
Nézhetjük aztán ezeket a lépéseket a kistérségek szemüvegén keresztül is. Hiába hivatkozik arra a MÁV, hogy „a regionális közlekedésben alkalmazott ideiglenes járványügyi menetrend az összes vasúti utas 4 százalékát érinti”. Egyrészt ezek az emberek is fizetnek adót, és vesznek bérletet, jegyet, nekik is ugyanannyi joguk van az észszerű közlekedéshez, mint a másik 96 százaléknak. Másrészt tetszik, vagy sem, a „négy százalékba” esők közül sokaknak ezek a járatok nagyon sokat jelentenek: ha nem is épp a világot, de az elérhető kenyérkereseti lehetőséget mindenképpen.
És persze nem maradhat ki a nagypolitikai szempont sem: egyszerűen ordít az intézkedésről, hogy előkészítése egy majdani bezárásnak, amit addig akarnak húzni a döntéshozók, ameddig csak lehet. Elvégre a ma kormányon lévők krédója szerint mégsem történhet meg pontosan ugyanaz, ami 10 éve a megboldogult ősellenség SZDSZ alatt, és amit a Fidesz ellenzékből falurombolásnak nevezett – amúgy jogosan. (Itt jegyzem meg, hogy nagy próbája ez a járatritkítás azoknak a despotikus hajlamú fideszes országgyűlési képviselőknek, akiknek a nevét is csak suttogva merik kimondani Zalától Szabolcsig a saját választópolgáraik. Most majd kiderül, hogy vajon csak a feudumként kezelt választókerületükben annyira kemények, vagy a parlamentben is képesek az asztalra csapni, ha a szavazóik érdekéről van szó.)
Egyik egyetemi tanáromnak volt szokása, hogy vállalatok, pártok, egyházak működését az emberi szervezetben zajló élettani folyamatokkal írta le.
Ezt fogom tenni most én is: ami most történik, az olyan, mintha egy cukorbeteg ember elmenne a kórházba, és az orvos ahelyett, hogy amputálná az elüszkösödött lábujjait, egyszerűen fogná a kését, beleszúrná a páciens lábába és lassan forgatni kezdené. A „cukorbetegség” esetünkben az évek óta halogatott vidékpolitika következménye. (A vidékpolitika nem egyenlő azzal, hogy uniós pénzből letérkövezzük a falvak főtereit, ahol aztán Borbás Marcsi kacajától hangos, MTVA-kompatibilis gasztrobálokat tartunk.) De itt az „orvos” nemhogy az amputációhoz, hanem még a szembesítéshez is gyáva. Ha tehát a vasúttársaság később mégis úgy dönt, hogy visszaállítja a járványidőszak előtti menetrendet, attól ez a folyamat az elvándorlással és a vidék elszegényedésével még nem fog megszűnni.
De aggodalomra semmi ok: ezt várhatóan a magyar nép nagy sikereként adják majd elő nekünk.
