Háborog az internet és vele együtt Bayer Zsolt, a Fidesz megmondóembere, mert rabosítottak két mentőst, akik szolgálatban voltak a nagy vihart kavaró csenyétei esetnél. Még januárban riasztották őket egy eszméletlen férfihoz Magyarország legszegényebb, kizárólag cigányok lakta falujába. A mentősök azonban megvárták a rendőri erősítést, nélkülük nem mentek a helyszínre, a férfi pedig meghalt. Az Országos Mentőszolgálat akkori közleménye szerint fenyegető hangok hangoztak el a telefonban, azok miatt vártak a szervre, míg az elhunyt hozzátartozói úgy fogalmaztak, éppen a mentő késése miatt „hangozhattak el fenyegető, trágár szavak”.
Perceken lovagoló, klasszikus tyúk-tojás vitának tűnik ez az időközben rendőrségi – és így majd idővel bírósági üggyé váló eset, de nem az: ennek a pernek az a tétje, hogy nyilvánosan ki lehet majd mondani, vannak-e Magyarországon no-go zónák. Pontosabban: van-e a magyar állam szerveinek olyan, a megszokottól gyökeresen eltérő gyakorlata, amelyeket a válságövezetekben alkalmaz.
Az OMSZ hivatalosan tagadja, de az Indexnek – egy neve elhallgatását kérő – mentőtiszt arról beszélt, hogy „senki nem mondja ki, de mentősként vidéken egy pánikoló cigány családhoz nem fogsz bemenni”, és hozzám is eljutottak közvetve ilyen információk, miszerint ha nem is hivatalosan, de azért ez a fajta, Csenyétén alkalmazott eljárás egyfajta szabály, bevett gyakorlat eredménye.
Itt jön a képbe az ismert politikai és gazdasági okokból Magyar Nemzetnek nevezett újságba írt Bayer Zsolt-cikk. Az ötös számú párttagkönyvet birtokló showman ugyanis szolidaritását fejezi ki a rabosítottakkal. Kapásból rávághatjuk persze, hogy Bayer legalább következetes, hiszen menten hőssé szokta avatni azokat a nyugati újságírókat, rendőröket, politikusokat is, akik hazájuk iszlamizálódott no-go zónáiról mernek beszélni.
Csakhogy ezzel a lovagkeresztes megmondóember nem tesz mást, mint közvetve elismeri, hogy az általa is alapított párt tíz év alatt egy olyan országot teremtett, amelynek bizonyos pontjain megszűnt az állam, és olyan valóság jelent meg rajta, amelyről állami alkalmazottként beszámolni bizony csak a rabosítás kockáztatásával lehet – vagy legalábbis az alkalmazotti státusz elveszítésével. A magyar államnak ugyanis bizonyos szegregált cigánytelepek olyan tabukat rejtenek, mint Németországnak a kölni szilveszter.
Aki tehát felháborodott a rabosított mentősök esetén, az kapja fel a vizet Vecsei Miklós szavain is. A társadalmi felzárkózásért felelős miniszterelnöki biztos arról beszélt, hogy ma Magyarországon 370 ezren élnek az ország háromszáz legszegényebb településén. Van közöttük olyan falu, ahol már több a kóbor kutya, mint az iskolába járó gyerek, de Vecsei olyan községről is beszélt, ahol egyetlen ember monopóliuma volt az áramlopás.
Ugyanannak az államnak a vezetői nézték végig ennek a vidéknek a lezüllését, mint amelyik hatósága most elővette ezt a két mentőst. A magyar no-go zónák ugyanis kettős mulasztás eredményeként jönnek létre. Ezekből a térségekből először kivonult az állam – vagy a rendszerváltáskor, vagy a balliberális időszakban –, ezért itt farkastörvények, áldatlan állapotok alakultak ki. A második mulasztás pedig akkor következik be, amikor az állam nem, vagy nem megfelelően jelenik meg, amikor dolga lenne az ilyen vidékeken.
Ezúttal bele sem megyek abba, hogy a jelenleg kormányon lévő kurzus milyen fondorlatos módon húz hasznot a hosszú pórázon hagyott uzsorából, illetve a drogtanyákká züllesztett zsákfalvakból. Most legyen elég annyi, hogy választásokon valamiért mindig a leglecsúszottabb településeken veszik igazán komolyan a mottót, a „csak a Fidesz”-t.
„Itt úgy vagyunk vele, hogy csak a Fidesz" | Magyar HangValahol ez lenne a lényeg. Tenni, dolgozni kéne ezekben a no-go zónákban, vagy legalább megismerni, megérteni az ott élők helyzetét. Az is munka, nem is kevés. Ráadásul fizetünk is elég adót erre a célra. De hát mennyivel könnyebb uszítani, fröcsögni meg cigányozni. Pláne akkor, ha közpénzből fizetnek minket ezért.
