A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint ha most tartanánk országgyűlési képviselői választásokat, Orbán Viktor pártja nagyon simán megszerezné a többséget. Akkora az előnye, hogy akár még a közszolgálati média is kiegyensúlyozottan működhetne.
A kormány társadalmi támogatottsága vitathatatlan. Ám azok, akik fiatal felnőttként élték meg a 80-as évek közepét, emlékezhetnek arra, hogy a Lázár-kormányt (minisztertanácsot) is nagy többséggel újraválasztották volna. Igaz, a rendszer ellenzéke akkor még nem ülhetett benn a parlamentben. A NER valódi ellenzéke sem ül benn ma az Országházban, ott a NER-kompatibilis ellenzék üldögél.
Feltűnő, hogy mennyire képtelenek még a magukat baloldalinak nevező pártok is kellő hangsúllyal megjeleníteni a szegénységben élők gondjait. Néha ugyan ki-ki ragadnak egy-egy témát az egészből, mint például az otthonápolást, vagy a szociális intézmények dolgozóinak ügyét, ám a probléma ennél sokkal mélyebb és súlyosabb.
Becslések szerint hárommillióan is lehetnek, akik nagyon rossz körülmények között, a nyomor szélén, vagy már a nyomorban élnek hazánkban. Ennek a két-három millió embernek ma nincs érdekérvényesítő ereje Magyarországon. Ráadásul a legszegényebb réteg jelentős részének kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy arról tájékozódjon, milyen okok is vezettek oda, hogy nekik csak „ezt dobta a gép” egy uniós tagállamban a XXI. század elején. És talán közülük kerülnek ki azok is, akik egy zsák krumpliért, egy kismalacért, vagy egy szatyor száraz tésztáért készek voltak eladni a szavazatukat. Ha nem történik semmi, legközelebb is meggyőzhetők lesznek egy silány élelmiszercsomaggal.
Mivel azzal nem nagyon lehet számolni, hogy a mélyszegénységben tengődők megszervezzék a saját érdekeik képviseletét, ezért a többieken múlik, hogy a társadalmi igazságtalanságoknak mekkora sokaságát képesek jó lelkiismerettel elviselni. És mikor mondják ki végre, hogy eddig és ne tovább. Egy végletesen lepusztult társadalomban – akármilyen egzisztenciához is segítik a most viszonylag jómódban élő családok az utódaikat – tíz, húsz, ötven év múlva senki nem élhet majd békében, biztonságban, elégedetten, boldogan.
Egy kormány politikáját nem csak az minősíti, hogy milyen népszerű, hanem az is, hogy például a költségvetést kiállja-e az igazságosság, a tisztesség, a célszerűség próbáit.
A Magyar Nemzeti Bank árfolyampolitikáját is célszerű abból a szempontból is vizsgálni, hogy milyen hatással van egy-egy döntése az ország lakóira. Évekkel ezelőtt láthattuk, hogy amikor a forint euróhoz mért árfolyama 260-ról 300 fölé esett, mit okozott ez a devizaalapú hitelekben eladósodottak számára. Ma 350 forintba kerül 1 euró.
A forint folyamatos leértékelése, illetve az évi pár százalékos infláció az elmúlt tíz évben azt eredményezte, hogy a családi pótlék, a különféle szociális támogatások, nyugdíjak vásárló ereje jelentősen csökkent. A szegények jövedelmének vásárlóereje becslések szerint 30 százalékkal lett kisebb. Ha figyelembe vesszük, hogy a termékek nagy részét terhelő 27 százalékos fogyasztási adót ebből még vissza is szed az állam, megállapíthatjuk, hogy a közteherviselés terén a szegény emberek hozzák a legnagyobb áldozatot.Amikor a kormány a szociális ellátórendszer, az oktatás, az egészségügy, a nyugdíjellátás, az utak, hidak, közműrendszerek fenntartásának területéről von el forrást, hogy jusson luxuskiadásokra, NER közeli vállalkozók milliárdokkal való támogatására, akkor a közösségen élősködik, a befizetett adónkból saját hatalmának fenntartásán munkálkodik. Ha nem így járnának el, nem lenne szükségük megerősített rendőri védelemre, testőrök nélkül járnának a saját tömegrendezvényeikre, és talán fel mernének szállni a villamosra is.
