Tíz hosszú év után 2020 elején a kormány végre kiejtette a száján a „bérlakás” szót, szakítva azzal a berögződésével, hogy ez a téma tabu, hiszen a magyaroknak az a vágya, hogy saját lakáshoz jussanak, és fognak is, köszönhetően a bőkezű családtámogatásoknak. Ez persze egyben azt is jelenthette, hogy lakhatásra csak annak lehet igénye, aki záros határidőn belül gyermekvállalásra tesz ígéretet, és ők is csak jelentős önerő birtokában tudtak élni a kedvezményekkel.
Először a jegybankelnök, Matolcsy György értékelte kudarcként a kormányzati lakáspolitikát, amely fordítva sült el, és ingatlanár-robbanást idézett elő. Aztán üdítően lényeglátó nyilatkozatok következtek, Fürjes Balázs államtitkár például megállapította, hogy Budapesten az önálló életkezdés lehetetlenné vált, a lakásárak és az albérleti díjak kilőttek, és ennek okán nem szabadna tabuként kezelni akár az állami-önkormányzati bérlakásépítést sem.
Az elmúlt napokban meg is érkeztek az első idevágó intézkedések: a rozsdaövezeti lakásépítésekről szóló törvények, amelyek a tervek szerint többek közt a megfizethető „vállalati bérlakásrendszer” létrehozását célozzák, aztán a lakásbérleti árakat köztudottan felfelé húzó Airbnb-n keresztül történő, turisztikai célú lakáskiadás korlátozása – mint kiderült, a kormány ezt végül mégis inkább az önkormányzatokra bízná.
Egyelőre nehéz eldönteni, hogy ezeket a lépéseket fel lehet-e fogni egy új lakáspolitika elemeiként, vagy csupán a különböző lobbiérdekek harcának vagyunk tanúi, amelyeknek talán lakáspolitikai következménye is lesz, de inkább csak járulékosan, majdnem, hogy véletlenül. Hiszen az Airbnb esetében a szállodáknak, a rozsdaövezeti lakásépítéseknél pedig az építőiparnak fűződik komoly érdeke az új szabályozáshoz, amit ezek a szereplők nyíltan ki is fejeztek a döntésekhez vezető folyamatok során.
A kormány az elmúlt években hajlamos volt utalni arra is, hogy kicsi Magyarországon a bérlakásban élők aránya, ez a szám azonban minden becslés szerint jelentősen nőtt az elmúlt években, ráadásul a pontos mértéke sem ismert, hiszen a szerződéseknek nincsen nyilvántartása. A becsült országos arány jelenleg 14 százalék körül van, ami a körülbelül 4 millió háztartásból 560 ezret jelenthet. A fővárosban nagyobb is lehet a bérlők aránya.
Lehet, hogy izgalmasabbak lennének a lakáspolitikáról szóló viták, ha láthatóbbak lennének benne a lakásbérlők szervezetei is, bár az is igaz, hogy a kormánnyal az elmúlt 10 év tapasztalatai alapján nehéz egyeztetnie olyan érdekképviseleti szervezeteknek, amelyek mögött nem komoly anyagi erő – nagy munkaadók vagy egész iparágak – állnak, „csak” állampolgárok egy csoportja.
Mindenesetre a bérlakásprobléma egyelőre csak a margón jelenik meg az új elképzelésekben: az Airbnb szigorításának ugyan lehet járulékos következménye bizonyos fokú árcsökkenés, és a rozsdaövezetek bérlakásai is növelhetik a kínálatot,már ha lesznek itt egyáltalán ilyenek, ugyanis ez sem biztos.
A jelentős ÁFA-csökkentéssel támogatott rozsdaövezeti beruházások esetében ugyanis még nem döntött a kormány arról, hogy az államnak meg kell-e szabni a bérlakások arányát, vagy „a piacra bízzák” ezt. Ki tudja, hogy a beruházók szerint a piac hány bérlakást tart indokoltnak, az pedig végképp kérdéses, hogy a megfizethetőséget komolyan veszik-e, vagy az állami támogatás „beépül” az árakba. Úgy, mint a CSOK esetében, amely a kevésbé jóindulatú értelmezések szerint nem egyszerűen visszafelé sült el, hanem már eleve sem a családtámogatás volt a legfőbb célja.
