Vajon mit lehet nehezebb megtalálni, Dragomán György édesapjának hatodéves orvostanhallgatóként írt novelláját, vagy Najmányi László internettós cikkeit? Esetleg erre a kérdésre a választ? A Máglya szerzőjével május 8-ai számunkban olvashattak interjút, ekkor kerültek szóba az Arcanum digitális archívum csodái, és az, hogy ott utána lehet nézni a marosvásárhelyi Dragomán családnak. Az író ehhez hozzátette: nagyon örült, amikor apja első novellájának nyomára bukkant.
A hétvégén Uj Péter írt nagyszerű megemlékezést Najmányi Lászlóról, megjegyezve: az indexes nekrológból kimaradt, hogy a művész évekig a lap szerzőjeként dolgozott. Sőt, az Index-előd Internetto volt az, ami kiadta Najmányi első magyarországi lemezét, a Dance the Newyork-ot. A 444-főszerkesztőnek sikerült is előásnia néhány régi Najmányi-cikket, igaz, mindezt a web.archive.org segítségével. „Az Index keresője nem adja, persze, így azt sem tudom kideríteni, hány lehet meg, talán a negyedét találom a megjelenteknek. Az internettósoknak nyomuk sincs. Ironikus” – tette hozzá.
A válasz tehát megvan – 2020-ban legalábbis. Hiszen húsz évvel ezelőtt még az internettós cikkeket lett volna egyszerűbb fellelnünk, öt-tíz éve pedig egyiket sem igen találtuk volna. Hogy mi lesz a helyzet tíz év múlva? Nyilván nem érdemes túl optimistának lenni.
Az internet nem felejt, szól a közhelyes bölcsesség, leginkább arra vonatkoztatva, hogy a rá nézve kellemetlen tartalmaktól az ember nem tudja megtisztítani a világhálót. Kaleta Gábor esete feltehetőleg megtalálható lesz tíz év múlva is, ahogy a kormánymédia erre válaszul most is gyorsan elő tudta ásni a volt SZDSZ-es Lévay Levente ügyét. De a tinédzserek sem tudják leszedetni a kompromittáló fotókat az undorító bosszúoldalakról, és az erőszak áldozatául esett, nyilvánosság elé álló nőkről is évekig ezt dobja ki első találatként a Google. Annak, hogy az internet nem felejt, elsősorban az egyéni jogaink szokták kárát látni – sajnos.
Persze, ne legyünk túl kultúrpesszimisták, hiszen az internet nélkül a most elérhető tudásmennyiségnek a milliomod részéhez sem férhetnénk hozzá. Nem lenne Wikipedia, és nem lenne Arcanum sem. A net megőriz és tárol számunkra rengeteg mindent, csak kérdés, tudunk és igyekszünk-e kezdeni valamit a meglévő információkkal. Például most az Arcanummal. Egyszeriben több mint száz évnyi sajtótörténelem került fel, gyakorlatilag egy második Google-kereső: számos ügyet kikutathatunk így, elfeledett életutaknak nézhetünk utána. Vagy akár csak családunk történetének: nemrég például dédnagyapám öccsének világháborús kitüntetéseit fedeztem fel egy katonai értesítőben. De akad közérdekűbb dolog is: az Arcanum segítségével sikerült kiásni, hogyan éltette a csehszlovák bevonulást annak idején Szűrös Mátyás.
Az internetről viszont, szemben a korábbi optimista elképzelésekkel, egy pillanat alatt eltüntethető szinte bármi. Pintér Bencének volt erről egy izgalmas cikke az Azonnalin, abban a levelezések kutatását is példaként hozva. Hiszen míg a száz évvel ezelőtti üzenetváltások számos író, tudós esetében vizsgálhatók, addig az e-maileknél ez már jóval problémásabb lehet. Főleg, ha már egyszerűen meg sincsenek azok a levelek. Vegyünk egy konkrét példát: az Iwiw törlésekor például nemcsak a rengeteg profil veszett el, de tizenkét évnyi levelezés is. A Hide The Pain Haroldként ismertté vált Arató András el szokta mondani, hogy egy ottani képét fedezte fel először egy fotós, így lett egy világszerte népszerű mém arca.
Ugyancsak sokkoló hír volt nemrég, hogy a MySpace váratlanul profilok garmadáját törölte, egy pillanat alatt hozzáférhetetlenné téve mindazt, amit az emberek évek során építgettek – aztán hátrahagytak. Mert a MySpace épp olyan kihalt profiltemetővé vált, mint mondjuk a MyVip közösségi oldal, ami tizenpár éve volt népszerű, főleg a fiatalabbak körében. Ha ma felmegyünk rá, számos ismerősünket megtalálhatjuk, csak épp tíz évvel fiatalabb kiadásban.
Az adatbázisok és archívumok törlése természetesen nemcsak az olyan megszűnt oldalakat érinti, mint az Internetto. Pár éve kisebb felháborodást váltott ki, amikor a Figyelő kormánypárti átvételekor egyszerre eltűntek a lap korábbi cikkei. Aztán egy külön internetes oldalon újra kereshetővé váltak a régebbi írások. A Magyar Nemzet kormánypárti visszafoglalásakor ugyancsak egy nehezen kezelhető archívumba száműzték a régi cikkeket. A fotók innen elvesztek, és ironikus módon a régebbi, 2010 előtti cikkek megtalálásával is jóval több gondunk lehet, mint a 2018-as bezárás előtt. A Wayback Machine segítségével a képeket és régi cikkeket még előbányászhatjuk, de ez bonyolultabb, miután minden esetben meg kell találnunk az eredeti linkeket.
Szerencsére olykor a felháborodásnak van értelme: a Vs.hu és a Zoom.hu időlegesen eltüntetett archívuma jelenleg elérhető, ha nem is a legkezelhetőbb formában. (A régebbi Zoom cikkeit viszont már hiába keresnénk.) De számos lapot mondhatunk, ami nem járt ilyen szerencsével. A televíziós és rádiós tartalmak különösen kitettek a feledésnek. A Lánchíd rádió archívuma köddé vált, de ha egy 2013-as EchoTV-s beszélgetést kutatnánk, akkor sem igen járnánk sikerrel. A Pesti Srácok csatornáját szándékosan törölte a Youtube, amiről lehet azt mondani, hogy az ő hibájuk, de az aránytalan büntetésnek mégis mindenki kárát látja. Hiszen nyilván nemcsak számukra fontos, hogy utánanézhessünk, mit mondott valamelyik régebbi műsorukban egy közszereplő, és mit mond ahhoz képest ma.
Amit egyszer kinyomtattak, azt akár száz évvel később is elő lehet bányászni – ahogy ezt az Arcanum példája is mutatja. De leszünk-e ilyen szerencsések az internetes tartalmakkal? A jövő történészei mennyire kaphatnak majd pontos képet arról, hogy nézett ki 2020 Magyarországa? Ez ügyben sokat tehetünk mi is, ha őrizzük a közkincsnek számító archívumokat, és feldolgozzuk mindazt az elmúlt évszázadokból, amihez most egyszerre könnyű hozzáférésünk lett.
