Nézem-olvasom az Index nagyszerű képriportját a Heves megyei presszókról, és elfog a vágyakozás. Tíz éve élek Budapesten, előtte húszig Veszprémben: nem egyszer ültem be kis falusi kocsmákba, de azért nem ez volt a jellemző. Nyilván afféle bennfentes sosem tudtam lenni, szemben velük, akik hétről hétre oda járnak kiereszteni a gőzt. Inkább csak vendég, messziről jött idegen voltam, aki két-három fröccs után persze úgyis bármiről tud beszélgetni.
„A kocsma menedék. Az egyetlen hely, ahol még elbújhatunk a világ elől. A kocsma az emberi civilizáció utolsó mentsvára. Már amelyik. Főként azok, hol nem üvölt Demjén Rózsi vagy a tévéhíradó bemondója, és Wi-Fi-ről még csak nem is hallottak. Itt aztán az emberek isznak és beszélgetnek. Múltról, jelenről, jövőről. Beszélgetnek és isznak. Ahogy azt a civilizáció fénykoraiban tették az emberek” – idézi a lap Cserna-Szabó Andrást. (Akivel mellesleg aktuális számunkban is olvashatnak egy interjút.) Azt már én teszem hozzá: az sem akkora baj, ha szól a tévé. Az Oktogonhoz közeli ivóban például mindig teniszt néz az ember, más helyről egyre csak Szellő István és az RTL-híradó ugrik be. Kálmán Olga Hír TV-s műsoráról pedig nekem már mindig egy tiszajenői kocsma, 2017 májusa. Kellemes tavasz volt az. Nyilván szemben az ideivel – mi másra is gondolna most az ember.
Mint aki húszévesen „feljött” egyetemre, és nyakába szakadt az élet, mindig is a szabadság jutott eszembe Budapestről. Hogy akkor és oda, amikor és ahova csak jól esik. Jó pár évvel (évtizeddel) később persze már törvényszerű, hogy az ember inkább a kis hevesi presszókba vágyik. Vagy veszprémiekbe, baranyaiakba, mindegy. Faluból a városba, onnan a fővárosba, sokan egyenesen külföldre, majd újra vissza – ez az élet rendje. De mintha az idei járvány csak ráerősítene a természetes folyamatokra.
Naponta olvassuk, hogy nem térhetünk vissza ugyanoda. Petíciók követelik, hogy mindenki változtasson, gondolja újra, és találja ki, milyen legyen a fényes és biztonságos jövő, lehetőleg azonnal. Biztonságos, ez az új kulcsszó, a szabadság most egy kicsit elfelejtődött, vagy egyenesen gyanúba keveredett. Soha ennyiszer nem írták még le azt, hogy „rosszul értelmezett szabadság”, jelentsen ez bármit is.
Nyugodt és organikus fejlődés, békés hétköznapok, a másik békén hagyása? A mostani idők inkább az önkéntes rendőröknek, életmód-tanácsadóknak és társadalommérnököknek kedveznek. Naponta olvashatunk egy listát arról, mit biztonságos tenni és mit nem – nyilván a szokott kettős mércével, tehát mindenki inkább a másikat fosztaná meg annak kedvenc időtöltésétől. A közösségi oldalon vicceskedő posztok szólnak arról, hogyan helyes a maszkot viselni, metrón lőtt lesifotókat is mellékelve a renitensekről. (Egyáltalán, hogy emberek másokat fotózgatnak a buszon, majd a képeket közzé is teszik…)
Nyilván ma már a hevesi presszóban is van tévé. Wi-fi az ország minden pontján, naná. A migránsoktól is éppúgy rettegtek a zsákfalvakban, és a vidéki kocsmában is épp olyan gyakran terelődik vissza a szó a fertőzésveszélyre, mint akárhol máshol. Az ember mindig menekülne, el az egyik társaságtól a másikhoz, aztán onnan vissza az előzőekhez, és úgy érzi, folyamatos a bizonytalanság, a szorongás, a számon kérő tekintet.
Még mindig keveset tudunk a vírusról, halljuk naponta, miközben úgy érezzük, percenként értesülünk száz újabb dologról, amik közül hatvan ellent mond a másik negyvennek. Mégis mind a száz általános érvénnyel lép fel, és azzal fenyeget, hogy újabb és újabb, változatos módokon borítja fel az életünket. Ki vágyik erre? Azt hinnénk, hogy senki, mégis meglepve tapasztaljuk, hogy sokaknak szükségük van erre az állandó készenlétre. Arra, hogy felülről mondják meg, mit szabad és mit nem. Hogy aztán mi még nagyobb lendülettel adhassuk tovább az alattunk állóknak. Szakértőt választunk magunknak, hogy ő döntse el helyettünk, ki nevezhető rajta kívül szakembernek, és ki nem. Majd javaslatokat tegyen, hogyan éljünk, és mire szólítsuk fel a szomszédot, a pincért, a járókelőt. Persze a másiknak is akad egy-két szakértője. És ők szintén hergelik egymást, hogyan nevessék ki és/vagy szólítsák fel a metrón a másikat – azt, aki „bedőlt a riogatásnak”, vagy aki „nem vesz tudomást a veszélyről.”
Ez az igazi járvány, ez az, ami velünk marad sokáig. És ez az, aminek szintén semmi köze bármi újhoz – ez szintén a régi norma, csak épp az, amit tényleg jó lenne magunk mögött hagyni. Persze utópiákat ne dédelgessünk, és inkább ne higgyük, hogy holnaptól tényleg minden más lehet. Addig jó, amíg ezt még képesek vagyunk elfogadni. Próbáljunk tényleg inkább egy fröccs mellett beszélgetni – múltról, jelenről, jövőről. Ahogy a civilizáció (azért mégis csak velünk lévő) fénykorában.
