Tanulságos cikkben foglalta össze a 444 a héten: amit nyugaton „cancel culture”-nek neveznek, az Magyarországon egy átlagos hétköznapnak mondható. Ami a lap cikke alapján valamiért elkerüli a jelenséggel szemben olyannyira kritikus Schmidt Mária figyelmét. „Nincs kegyelem, meghurcolnak mindenkit, aki szembeszáll a balliberális elittel” – fogalmazott a Terror Háza Múzeum főigazgatója nemrég egy konferencián, figyelmen kívül hagyva, hogy itthon a fordított tendencia jóval gyakoribb.
Joggal hozza azokat a példákat a 444, amik a helyi vagy országos kormánypárti elittel való egyet nem értés következményeit mutatják be. A korábban az Antall József Tudásközpontnál dolgozó Szert Boglárka, illetve a Ferihegy-ügyben szétzavart földrajzi bizottság esete mellett pedig lehetett volna épp olyan példákat is hozni, amik Schmidthez köthetők. A korábban a tulajdonában lévő Figyelő gyakorlata is mutatta ezt, de éppúgy említhetjük Pálfi György esetét. A rendezővel még 2017 őszén beszélgettünk az akkori Magyar Nemzetben, itt mondta el: az '56-os emlékév alkalmából készített rövidfilmjeit nem engedték ki külföldi fesztiválokra, mert akkor majd ő is kimegy és nyilatkozgatni kezd, mint Enyedi Ildikó a Berlinalén.
A kormánypárti megmondók aggódása legalábbis álságos, látva az itthoni gyakorlatukat. A kritikus sajtó bedarálása, az ellenzéki hangok elnyomása egyaránt mutatja, hogy a Fidesz háza táján nincsenek kibékülve a szabad véleménynyilvánítással. Nem véletlenül idézik annyiszor ironikusan Orbán Viktor mondatát: „mi sohasem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek velünk egyet.”
Mégsem teljesen ugyanaz a „cancel culture” és az, amit idehaza tapasztalhatunk. Az önálló véleményt megfogalmazók üldözése közös pont, így itthon is aggódhat az állása miatt az, aki a kormánynak jobban kitett helyen dolgozik. Fontos különbség ugyanakkor, hogy míg nyugaton a nyilvánosság elsősorban fegyverként működik, addig idehaza segítheti a betámadottat. Ahogy Szert Boglárka, úgy Pálfi György is a sajtóban beszélhetett az őt ért sérelemről, a független nyilvánosság egyértelműen támogató szokott lenni hasonló esetekben.
A szabadság mellett a nyilvánosság ereje legalább annyira bosszantja a cenzorokat, így emiatt sem csoda, hogy a független sajtó bekebelezésében, illetve a propaganda erősítésében gondolkoznak. Ezért ha kiáll valaki, tarthat a támadásoktól is, amik viszont nem a valódi médiától, hanem a kormánypárti gépezettől érkeznek. Beizzítva a fideszes trollkommentelőket, akik előszeretettel indítanak virtuális lincselést azzal szemben, aki bosszantja a kormánypártokat. Ezekkel a primitív és nem egyszer a büntetőjog kereteit kimerítő levelezőkkel szemben ismét csak a nyilvánosság segíthet. Ki kell hozni a fényre azokat, akik a sötétben szeretnek támadni és mocskolódni – akár jogi eszközök segítségével, bár érthető, hogy erre keveseknek van türelme.
Amit nyugaton látunk, bizonyos szempontból ijesztőbb, egy másikból viszont még mindig kulturáltabb, mint ami idehaza történik. A „cancel culture” egyik központi eleme az online lincselés: aki valami mások szerint elfogadhatatlant, többnyire politikailag inkorrekt dolgot mond, azt vállalhatatlannak kiáltják ki, és megpróbálják kirekeszteni a nyilvánosság teréből. Tehát elsősorban az elszigetelést szolgálja, amivel szemben – minthogy általában fontosnak ítélt értékek nevében történik – nehéz védekezni.
Magyarországon a kormánykritikus nyilvánosságra, bármennyire is szűkebbé vált az elmúlt tíz évben, számíthat az, akit a hatalom üldözőbe vesz. Az viszont, akit nyugaton rasszistának vagy transzfóbnak kiáltanak ki, sokszor csak falakba ütközik, mert senki nem szeretné az idegengyűlölet és az intolerancia vádját magára vonni. Hiába, hogy esetleg semmi gyűlölködő nem volt az adott megszólalásban – az ilyesmi az ottani virtuális lincselőknek éppúgy nem számít, ahogy az itthoni kormánypárti trolloknak sem a megszólaló integritása és igazsága.
Arról, hogy a csoportdinamika mennyire ijesztő tendenciáknak képes megágyazni, a XX. században eleget tanulhattunk, de úgy tűnik, ez a lecke sokak számára nem volt elég. Főleg, hogy a saját véleményét mindenki szereti abszolutizálni, míg a másként gondolkodók mellett nem szívesen sorakozik fel. „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de a halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd” – szól a tévesen Voltaire-nek tulajdonított idézet. De hiába lenne fontos liberális alapelv ez, még az önmagukat liberálisnak tekintők között sincs sajnos egyetértés ezt illetően. Sokan nemhogy a halálukig nem harcolnának érte, de sokszor inkább küzdenek azért, hogy az illető ne mondhassa azt, amit. Itthon leginkább azért, mert a hatalmát féltő kormánypárti monolitnak nem tetszik a vélemények sokszínűsége, míg nyugaton azért, mert egyesek szélsőségesnek és gyűlölködőnek tartanak minden az övékétől eltérő álláspontot.
Kell még barátkoznunk a szabadság gondolatával az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában és Magyarországon egyaránt.
