Van abban valami lenyűgöző, amilyen leplezetlen nyíltsággal, bármiféle valós kockázat nélkül válogatja meg a kormány a célpontjait. Akik közt egyrészt ott vannak a legsérülékenyebb, érdekérvényesítő képesség nélküli csoportok, másrészt a legnépszerűtlenebbek, akik mellé a jóérzésű állampolgárok egy része eleve nem szívesen áll oda. Utóbbi csoportba tartoznak az elítéltek, legyenek azok piti bűnözők vagy épp kegyetlen gyilkosok. A társadalom az ő esetükben ritkán differenciál: aki jogerős ítélettel börtönbe került, az ne nagyon kiabáljon ezek után a jogaiért. Még hogy az elítéltek emberi méltósága! Termeljék meg minden nap az ellátásukhoz szükséges pénzt, elégedjenek meg a lerobbant priccsel, és örüljenek, hogy jelenleg nincs lehetőség halálbüntetés kiszabására. A kommentmezők alapján legalábbis ez nagyon sokak hozzáállása a kérdéshez.
Nem csoda, hogy a börtönkártérítések ügyére is olyan könnyen tudott rácsatlakozni a kormány. Legnagyobb sajnálatukra viszont a koronavírus-járvány mindent borított, így egy időre el kellett felejteniük a gyöngyöspatai romákat éppúgy, ahogy a „börtönbiznisz” kifejezést. De most az ATV.hu cikke szerint újra elővennék utóbbit, Semjén Zsolt már el is küldte ötleteit Kövér Lászlónak. Most egyelőre nincs is lehetőség a börtönzsúfoltság miatti kártérítések kifizetésére, de a kormány részéről még jó ideig napirenden tartanák az ügyet. Harcba indulnának egy olyan réteggel szemben, akik mellett nyilván nem fog a társadalom felsorakozni. Lejáratókampányokat viszont lehet indítani azon jogvédőkkel, ügyvédekkel szemben, akik a jogállamiság fontosságára, az emberi jogok egyetemességére hívják fel a figyelmet.
A harag nyilván érthető azokkal szemben, akik tisztességes polgárok életét nehezítették meg vagy tették tönkre, mielőtt letöltendőre ítélték őket. Különösen engesztelhetetlenek vagyunk azokkal szemben, akik nekünk vagy családunknak, ismerőseinknek okoztak bosszúságot vagy szenvedést. Nem véletlen, hogy az ítéletet nem is a sértettek szokták meghozni, minthogy az esetükben lehetetlen az elfogulatlan, minden bizonyítékot és tanúvallomást figyelembe vevő ítélkezés.
Akik viszont egyszer bekerültek a börtönbe, nagyrészt ki is fognak onnan jönni. Legalábbis, ha nem szeretnénk minden fogvatartott számára tényleges életfogytiglanit kiszabni – ez esetben viszont nemcsak a zsúfoltság problémájának megoldását felejthetjük el. Viszont készülhetnénk a bűnözés felpörgésére is, hiszen ha kevesebb vesztenivaló lesz, úgy fognak egyre inkább radikalizálódnak a lecsúszottak.
A fenti persze – egyelőre – szerencsére csak elméleti fejtegetés, de nagyon is lényeges kérdésre tapint rá. Ha ugyanis a legkegyetlenebb gyilkosokon kívül a többi elítélt vissza fog térni a társadalomba, úgy nagyon is fontos, hogy ne ott folytassák, ahol befejezték. A rossz börtönviszonyok nem valamifajta elégtételt szolgáltatnak a sértettek számára, hanem csak még dörzsöltebb és eltökéltebb bűnözőket faragnak a bekerültekből. Olyanokat, akik elsődleges céljuknak nem azt tekintik, hogy új életet kezdjenek, hanem hogy legközelebb már ne bukjanak le. A kriminalisztikában jártasabbak egyébként is tudhatják, hány súlyos bűncselekmény, gyilkosság következik abból, hogy a rabláson, erőszakon stb. ért elkövetők megrettennek a következményektől. Persze, az egy külön kérdés, hogy az ebben a beszűkült tudatállapotban elkövetett cselekményre mekkora hatással tud lenni a büntetőpolitika. De az biztosnak tűnik, hogy az elítéltek emberi jogainak semmibe vétele nem elrettenteni, inkább bekeményíteni fogja a bűnözőket.
Ebből a szempontból külön érthetetlen, hogy továbbra sem oldották fel a börtönökben a látogatási tilalmat. Mindezt a koronavírus-járványra hivatkozva, ami pedig nyilvánvalóan nem a többnyire középkorú elítélteket sújtja a legkeményebben. Persze, egyértelműnek tűnik a mögöttes félelem: amennyiben a börtönökbe bekerül a járvány, és kórházakba kellene szállítani egyes rabokat, esetleg kiüríteni az intézményeket, úgy még súlyosabb logisztikai problémák merülnének fel. Ez ismét csak a magyar állam csődjét mutatja – miközben konzultációra és sikerpropagandára szórják a milliárdokat, addig egy ilyen helyzetet képtelenek lennének kezelni.
„Van egy olyan álláspont, hogy december 31-ig fog fennállni a kapcsolattartási korlátozás, más azt mondja, hogy az országos parancsnok bármikor zöld lámpát adhat, de van olyan álláspont is, miszerint előbb megvárják, lesz-e második hullám” – mondja a 444-nek Zalán, aki március óta nem láthatta börtönben lévő rokonát. Akire máskülönben enyhébb végrehajtási szabályok érvényesek, tehát havonta három hétvégét még haza is járhatna a családjához. A járványveszélyre hivatkozva viszont ezt sem teheti meg.
Negyven nap után végre kiengedték sétálni a gyermekotthonban élőket | Magyar HangA magyar állam jelenlegi álláspontja szerint tehát elfogadható az, ha kisebb súlyú bűncselekmények miatt benn ülők is kizárólag más rabokkal tölthetik az idejüket, a rokonaikkal viszont egyáltalán nem. Mit jelent mindez a jövőbeli, kívánatos reintegráció szempontjából? Milyen következménye lesz mindennek, ha a bent lévők egyszer kikerülnek? És egyáltalán, milyen hatással van mindez a személyiségükre? A látogatási tilalom pedig, ne tévedjünk, nemcsak az elítéltek emberi jogait korlátozza, de a kint lévő rokonaikét, barátaikét is. Miközben a látogatást nyilvánvaló módon meg lehetne oldani a járványügyi szempontok fokozottabb figyelembevételével is.
Mindez párhuzamba állítható azzal, mikor a gyermekotthonokban lévőket nem engedték ki másfél-két hónapig sétálni. Ott persze nem lehetett az érintettekkel szembeni ellenszenvre apellálni, a velük szembeni közönyre annál inkább. Szél Bernadett közbenjárásának volt köszönhető, hogy végre változtattak a gyakorlaton. De a fő félelmet nyilván ugyanott kellett keresni: ha bekerül a vírus az otthonba, nem fognak tudni mit kezdeni annyi gyerekkel és dolgozóval. Ahogy láthatóan az idősotthonokban és kórházakban sem tudtak. Március óta azt láthatjuk, hogy az állam folyamatosan megbukik a járvány kezelésében, miközben – egyes virológusok közreműködésével – azt a látszatot igyekszik erősíteni, hogy az egyéni felelősségvállalás a legfontosabb. Jó lenne, ha a mellébeszélés helyett végre felnőnének a feladathoz, és egyszerre védenék az intézményeket, továbbá az ott élők legalapvetőbb emberi jogait.
