Vidnyánszky Attila a színészképzés megújításáról beszél, miközben a Színház-és Filmművészeti Egyetemen felmondtak a legnagyobb mesterek, az egyetemen maradó többi oktató sztrájkra készül, a hallgatók pedig elfoglalták, és azóta is őrzik az egyetem épületét. A történetet éppen az teszi igazán tragikussá és mélyen magyarrá, ha elhisszük Vidnyánszky Attilának, hogy valóban a képzés megújításának jó értelemben vett ambíciója hajtja és nem a pozícióhalmozás vágya.
Ez esetben ugyanis valóban abban a drámai helyzetben van, hogy miközben saját művészképzési életműve alapjait lerakja, egyszersmind garantáltan meg is ássa ennek az életműnek a sírját. Nem kell nagy fantázia ugyanis ahhoz, hogy ha előretekintünk akár csak öt-tíz évre – ami a politikában mégiscsak sok idő, főleg ilyen válságos időkben – megpillantsuk a magyar átok újabb felvonását: bármilyen hihetetlennek tűnik, nem lesz örökre kormányon a Fidesz Magyarországon, egy idő után törvényszerűen mások fognak következni, akiknek – főleg, ha netán politikai túlhatalmat is birtokolnak majd, gátlásokat viszont nem növesztenek – valószínűleg az lesz az első dolguk, hogy felkarolják azokat, akiket az előző politikai kurzus hátra tett, és hátra tegyék, akiket favorizált, mondván, hogy mostantól új idők jönnek, akár tetszik, akár nem.
Közben majd visszamutogatnak a mostani időszakra, és ezt nyilván nem alap nélkül fogják tenni. Gyurcsány Ferenc már fel is vázolta, hogy nagyjából úgy képzeli el a kultúrpolitikai jövőt, ahogyan a Fidesz a jelent: repülni fog, akiről úgy találják, egy másik politikai kurzus segítette pozícióhoz. És ez mindaddig így lesz, amíg nem jön létre egy közös minimum, amit (majdnem) mindenkinek megéri majd védelmeznie a mindenkori politikától. Ez nem valami valóságtól elrugaszkodott utópia, egészséges társadalmakban így működik a szakmai érdekérvényesítés, a mindenkori politikával szemben. Ha a dolgok így haladnak, ahogy most, Magyarországon egyelőre nem lesz közös minimum.
Vidnyánszky Attila művészképzési életművét, ha lesz ilyen neki akkorra, a következő kurzusváltáskor felszántják majd, és behintik sóval, a minőségétől függetlenül. Majd valahogy megindokolják – ahogy most Vidnyánszkyék teszik –, hogy miért van szükség a képzésben forradalmi változásra, amelyhez új struktúra, új vezetés és új szellemi irány szükségeltetik. Megint eljön majd a káosz időszaka, amelynek pár egyetemi évfolyam biztosan kárát látja, hiszen nem lehet reformokat végrehajtani úgy, ha az egy egyetem oktatói gárdája azt ellenzi, komolyan vehető intézmény pedig nem cseréli a tanári kart két szemeszter alatt. Sőt, még a felét sem, egyszerűen azért, mert egy oktatási szervezetet nem lehet ugyanazon az elven működtetni, mint egy aluljárót. Bár a felelősséget most minden érintett hárítja, ennek projektnek a felelőse Magyarország kormánya és Vidnyánszky Attila, a Színház-és Filmművészeti Egyetem új fenntartójának kuratóriumi elnöke. Ha Vidnyányszky és a kormány bármi aprócska jelét mutatta volna a kompromisszumkészségnek, akkor azt mondanám: a másik fél is. Ha ők késznek mutatkoznának érdemi kérdésekben engedni.
Persze erre rá lehet vágni, hogy nem kellene a tanároknak felmondania, sztrájkolnia, ahogy a diákoknak sem kötelező tüntetni. Amikor azonban bevallottan beszántani készülnek egy – szakmai, művészeti – kurzus által évek alatt felépített rendszert, hogy valami újat tegyenek a helyére, ott ellenállás van minden olyan esetben, amikor az érintettek csak egy kicsivel több öntudattal és érdekérvényesítési képességgel rendelkeznek, mint egy kerti muslinca. Ez teljesen törvényszerű, még csak nem is művészetpolitikai kérdés, pusztán emberi, hiszen nyilván senki nem fog helyeselni, amikor közlik vele, hogy oktatói életműve sajnos nem más, mint bóvli, és megy is a kukába.
A hallgatók pedig nyilván okkal nincsenek elragadtatva, ha azt hallják, hogy most aztán szőröstől-bőröstől megreformálják a képzést (hogy pontosan hogyan, azt legfeljebb az Úristen tudja egyelőre, mert szakmai koncepciót még senki nem látott). Arra pedig pláne nem készültek, hogy a tanulmányaik felénél-harmadánál egyszer csak felállnak a tanári karból nagy mestereik. Őket, a hallgatókat pedig a Vidnyánszky Attila által belengetett reform kísérleti évfolyamainak szánják. Komolyan vehető felsőoktatási intézmény eleve nem tesz ilyet a hallgatóival. És komolyan vehető hallgatójelölt kétszer is meggondolja majd, hogy jelentkezik-e februárban olyan intézménybe, amelyről nem tudja, hogy ott következő évben mi lesz, hiszen neki csak egy jövője van.
A projekt nem áll jól, a változtatást nem sikerült akadálymentesen lenyomni a tanári kar és a hallgatók torkán. Az új fenntartónak olyan terepen kell mozognia, ahol létezik markáns ellenvélemény, és az a szó szoros értelmében gátolja őt abban, hogy a terveit minden további nélkül keresztülvigye.
Ilyenkor nincsen más megoldás: tárgyalni kell. Aki úgy gondolja, hogy nem tud tárgyalni, mert nem képes rá, vagy szerinte a másik féllel nem lehet, annak nem szabad elvállalnia egy ilyen pozíciót. Ha kudarcot vall a tárgyalásban, mert nem közelednek az álláspontok, hiába tesz komoly engedményeket, akkor még mindig azt lehet mondani, hogy én mindent megtettem, de sajnos a másik fél nem enged egy tapodtat sem. Annak felismeréséig viszont muszáj eljutni, hogy létezik másik fél.
Lehet persze azt is mondani, mint annak idején Gyurcsány Ferenc, hogy „előbb-utóbb megunják, hazamennek”. Csak akkor soha az életben nem jutunk el egyetlen területen sem addig a nemzeti minimumig, ami bármilyen rendszer egészséges, fenntartható működésének alapja. Ha ez nem jön létre, akkor a mostani, új garnitúra nem tesz mást, mint udvariasan szélesre tárja az ajtót, hogy a követező politikai fenyegetőző kényelmesen besétálhasson rajta.
Ezt a kört bármi áron megszakítani valódi bátorság volna, a remény színháza, igazi forradalom. Bárki, aki ezt megvalósítja, beírhatná magát a magyar színháztörténetbe – de még az is, aki csak megpróbálja. Persze tudjuk, kemény dió ez az ország. Sértettséggel, passzív és nyílt agresszióval van tele. Az emberek jó része, akik pályája delén vagy alkonyán elismerést, pozíciót, hatalmat kap, nem megelégszik, hanem megőrül. De hát a hősök azért hősök, mert akár a lehetetlenre is vállalkoznak.
Ha Vidnyánszky Attila valóban olyan fáradhatatlan energiával, elkötelezettséggel, megalkuvásmentes törekvéssel kereste ezt az építő kompromisszumot, mint ahogyan a pozíciókat halmozta egymásra az elmúlt években, akkor a tragédia okát valahol máshol kell keresni. Ha azonban nem kutatta ilyen elszántan a közös minimumot, sőt, ha esetleg úgy gondolkodott, hogy terveit a kétharmados politikai támogatás mellett kompromisszum nélkül is véghezviszi, akkor lehetséges, hogy legfeljebb négy évre gondolkodik előre. Ha így van, akkor felesleges a színészhallgatók vizsgaelőadásaiban keresni az – onnan állítólag hiányzó – nemzeti tragédiát. Itt áll előttünk a maga fantáziátlan, pőre valóságában, és úgy néz ki, még nagyon sokáig uralja majd a színpadokat.
