Amikor vasárnap Tiszaújvárosban, ebben az igazi szocialista panelrengetegben MSZP-s jelöltnek nevezték Bíró Lászlót, a zsidózó, jobbikos tarcali parasztgazdát, akkor azt éreztem, hogy ott vagyok a városi, ellenzéki szavazó megszületésénél. Aztán amikor pár órával később ugyanerről a jelölttől azt mondták Mezőzomboron, hogy győzelme esetén behívja a gárdát, akkor rögtön tudtam, hogy a falusi ellenzéki szavazó még csak meg sem fogant.
A lehetetlenül kuszán megrajzolt hatos számú Borsod-Abaúj-Zemplén megyei választókerület, ahol most vasárnap időközi országgyűlési választást rendeztek, tökéletesen alkalmas arra, hogy lemodellezzük vele a 2022-es parlamenti mandátumokért zajló voksolást. Olyan települések és régiók kerültek itt össze, amelyeknek kulturálisan, szociológiailag semmi közük egymáshoz, de még földrajzi értelemben is csak kevés. Szóval persze, hangsúlyozni lehet és kell is a körzet egyéni sajátosságait, de bőven elég általános érvényű közéleti tanulságot vonhatunk le az itt született eredményből.
Kezdjük a várossal. Tíz éve még bőven a politikai sci-fi kategóriájába tartozott volna, hogy balliberális fellegvárban kétharmados eredménnyel nyerjen egy jobbikos politikus. Ezen egyébként a kormányoldalon is el kell, hogy gondolkodjanak: hogy hozhattak össze két ennyire kibékíthetetlen szubkultúrát? Azért arra a képre, hogy a DK-s Varju László egy Nagy-Magyarország alakú dombormű előtt ülve nyilatkozik egy jobbikos eredményvárón, még nem szolgáltat kellő magyarázattal a „soroskolbászozó” fideszes mantra. Ehhez bizony az is kellett, hogy az Orbán-hívők úgy építsék a saját jachtos, magánrepülős aranykorukat, hogy közben egymással szemben álló táborok között húzódó gigantikus falakat légkalapáccsal romboljanak le. De ezen eredmény kapcsán vakarhatja a fejét az egyesült ellenzék is: Tiszaújvárosban az is kiderült, hogy hiába forrtak össze a pártok, ha a szavazásra jogosultak fele sem megy el szavazni a közös jelöltjükre.
Lehet, egy kevésbé ellentmondásos jelölttel ezt el is érték volna az egykori Leninvárosban, de például a taktaközi falvakban az is karcsú lett volna, ha egy földre szállt angyal mögött egyesül az O1G-koalíció. Arrafelé, vagy a többi, környékbeli kisközségben ugyanis nincs más, csak a Fidesz. Meg a közmunka, a napszám, meg a többnyire „csak oda” megváltott buszjegyek. Ezért aztán bemehet egy időközi alkalmával az összes Dankó-telepre tollat és bögrét osztani akárhány ellenzéki aktivista, a kampány elmúltával magukra maradnak a falusiak. Ahhoz pedig, hogy mennyire reménytelen dolog a kétharmad esetleges lebontását, mint (amúgy csalfa) reményt felvillantani a kistelepüléseken, csak egy dolgot ajánlok minden ellenzéki kampánytalpalónak. Kvaterkázzanak el egy jó háromnegyed órát a helybeliekkel és tereljék a szót az önkormányzatra: tízből hatan tanácsról, vagy tanácsházáról fognak beszélni és egyáltalán nem biztos, hogy negatív éllel. Ezen persze lehet kuncogni, lehet őket a krumplikirály alattvalóinak bélyegezni, csak egyik sem fog sehova vezetni. Kormányváltáshoz legalábbis biztosan nem. Azt pedig a számszerűség kedvéért jegyezzük meg: ilyen mozgósítást nem tud majd rendezni egy általános választáson az ellenzék. Most itt volt mindenki Borsod 6-ban, és nem hozott győzelmet az intenzív terepmunka. Ez a „mindenki” két év múlva 106 darab „Borsod 6-ot” kell majd bejárjon.
Az ilyen településeken született eredményeket persze a kormányoldalon a „következetes vidéképítésnek” tudják be. (Esküszöm, nem röhögtem el magam, amíg leírtam az idézőjeles kifejezést). Nekik is lenne egy javaslatom: keressék meg azt a mezőzombori cigányembert, akit vasárnap este láttam elcsigázott arccal, baltával a vállán végigsétálni a főutcán. És amikor túljutottak a kötelező körön, („szeretjük a polgármestert, mert szépül a falu”), kérdezzék meg, hogy az ő életében milyen változást hoz, hogy Mezőzombor közepén szökőkút csobog, vagy, hogy térkővel van borítva az egyik utca? (Nem a járda, az úttest!) Érdeklődjék meg tőle, hogy mit fog vásárolni a 180 millióért átadott termelői piacon? Aztán ikszeljék ki a tabletjükön a Kubatov-listát, és menjek haza az Úri utcába. Pihenjenek le és álmodják azt, hogy egyszer majd ők lesznek a következő Rétvári Bence.
Szimbolikus, hogy az időközit végül megnyerő Koncz Zsófia csak a Facebookon, azaz virtuálisan több pénzt hirdetett el, mint amennyit egyáltalán egy korteskedés során on- és offline törvényileg lehetséges. Az átadókon való megjelenések, és az ott elhangzó ígéreteket persze nem ilyen könnyű forintosítani, de az biztos, hogy nem kevés pénzébe (azaz adófizetői forintba, tehát helyesen: pénzünkbe) került a kormánynak ez a bő Kesznyétennyi győzelem. Hogy ebből a Fidesz milyen következtetést von le 2022-ben, egyértelmű: még több parttalan ígéret, még keményebb fenyegetések, még több kedvezményes krumpli-vásár, még olcsóbb burgonyával. De ezt már 2018 óta tudjuk, hogy ameddig a Fidesznek (és a KDNP-nek) hozzák a Döbrögik a számokat, addig nem lesz olyan kilátástalanság, amit ne viacoloroznának körbe. Hüledezni is kár már ezen.
Ezért aztán nem is az ellenzék fogja majd egyszer legyőzni őket, hanem az élet, a valóság. Úgyhogy az se baj, ha a Szent István nyomán idézett „tíz falu” nem ellenzéki alapszervezetet alapít majd, hanem gazda- vagy színjátszó-kört, horgász- vagy olvasóklubot, tanodát, civilszervezetet, lokálpatrióta-egyesületet, Biblia-társaságot, bármit. Vagyis dehogy bármit: államot. Méghozzá vissza, ennek a maga patyomkinságában is sorvadó valaminek a helyére. Igen, persze: ez lett volna a 2010-ben a Fidesz (és a KDNP) feladata, sőt, kötelessége, könnyebb is lett volna a dolga, de hát „látjátuk feleim szümtükhel”, hogy mi lett belőle: szociális alapon kiosztott, vagy a szomszéd erdőből lopott fából keletkezett „isá, por és homou”.
Persze nem 2022-ben lesz majd meg ennek a kistérségi állam-újraalapításnak az eredménye. Viszont tovább is fog tartani majd, mint a NER, meg az az egyelőre kiforratlan valami is, amit az egyszer talán tényleg lebomló kétharmadnak a helyére terveznek.
