Nem oszthatnak ételt a rászorulóknak a jótékonysági szervezetek, mivel tilos a gyülekezés. A hétvége talán legabszurdabb híradását az RTL Klub szállította. Híradójuknak a Heti Betevő Egyesület nyilatkozott, akik logikusan jutottak arra, hogy a két-háromszáz embert megmozgató szabadtéri ételosztásuk gyülekezésnek minősül, papíron és a gyakorlatban is, tehát tilos, mert kígyózó sorokkal jár. Sorban állni pedig csak akkor szabad, amikor pénzt költünk. Vagy nem?
A koronavírus-járvány kezdete óta sokszor szembesülünk azzal a dilemmával, hogy mi számít létszükségletnek, és miről tudunk ideiglenesen lemondani a járvány megfékezése érdekében. Ezek a döntési helyzetek persze rávilágítottak arra is, hogy milyen gazdasági rendszerben létezünk (amely tömeges és folyamatosan növekvő fogyasztás nélkül összeroskad), hogy mit hanyagoltunk el az elmúlt években (az egészségügyet, a szociális szektort) de arra is, hogy mi az, amivel egy ilyen krízishelyzetben egyáltalán foglalkozunk, és milyen ügyeket hagyunk leesni az asztalról úgy, hogy utánuk sem nézünk.
A hétvégén én is többször sorban álltam: először egy multinacionális nagyvállalatot gazdagítottam, amely ázsiai munkavállalók kizsákmányolásával állít elő megkérdőjelezhető minőségű ruhadarabokat, hogy aztán tetemes környezetterhelés árán ideszállítsa őket a világ másik feléről, és eladja őket pontosan ugyanannyiért, mint amennyit a négyszer akkora jövedelemmel rendelkező nyugat-európai vásárló is fizet érte. Az elektronikai üzletben esedékes sorban állásomról inkább lemondtam a tumultus miatt, hiszen megrendelhetem a terméket az interneten is. A kereskedelemben megvan ehhez az infrastruktúra, és megvan a fizetőképes kereslet, akiért meg is éri kiszállítani. Az ételt osztó szervezetek esetében azonban ez nyilván nem így van.
A harmadik sorban állásom maga volt a tökéletes paradoxon, ugyanis míg a hajléktalanok és a szegények most kezdhetnek rettegni, hogy megfagynak, és a szokásosnál is fontosabb nekik, hogy meleg ételhez és italhoz jussanak, én teljesen önként masíroztam az erdőben addig, amíg az orrom és a végtagjaim le nem fagytak, aztán persze sorban álltam forró teáért, sok más emberrel együtt, akik még arra sem vették a fáradságot, hogy a sorbanállás idejére felvegyék a maszkot. A másfél méteres távolságtartás nyilvánvalóan nem sikerült. Egy idősebb hölgy mögöttem dohogta el, hogy mi a véleménye arról, “aki kitalálta”, hogy meg kell neki fagyni, mert még egy étterembe sem lehet beülni. Ha ezeket a derék, adófizető embereket rendőrileg lezavarták volna a Normafáról tiltott gyülekezésre hivatkozva, netán az önkormányzat egy huszárvágással lezárta volna az oda vezető utakat, még ma is ezzel a példátlan túlkapással lenne elfoglalva a sajtó, hiszen nem gyülekeztek, csak levegőztek, na meg sorban álltak, szabadtéren, az elvitelre rendelt italokért. Az szabályos! Ha jövő héten zár az egész ország, az élelmiszerüzletek akkor is nyitva lesznek. Élelmiszert lehet majd venni, tülekedés árán is, ingyen osztani viszont vélhetően akkor sem szabad majd.
Mindannyiunk érdeke természetesen, hogy a kereskedelem és a vendéglátás ne szakadjon be, hiszen akkor elvesznek újabb munkahelyek. A gazdasági növekedéstől pedig a legszegényebbek felemelését is lehet(ne) remélni hosszú távon, de ez Magyarországon továbbra is csak nagyon korlátozottan igaz. Azok az emberek, akik ma az ételosztásokon állnak sorban, nem voltak nyertesei az elmúlt évek gazdasági növekedésének, és ez vélhetően az elkövetkező években is így lesz, mivel tervben sincsenek olyan intézkedések, mint a tisztességes rokkantsági ellátás, a lakhatási válság kezelése, a 45 ezer, minimálnyugdíjból (28 500 forint!) élő és a több mint félmillió, 50-100 ezer forintos nyugdíjból tengődő nyugdíjas helyzetének érdemi javítása, a családi pótlék emelése, vagy akár annak elismerése, hogy valaki önhibáján kívül is lehet három hónapnál tovább munkanélküli, főleg válság idején.
Így még arra sem lehet hivatkozni, hogy minél inkább próbáljuk életben tartani a gazdaságot munkával és lelkes vásárlással, annál nagyobb az esélye, hogy jobb lesz azoknak is, akik most nem kapnak ebédet, ugyanis nem lesz jobb. Az a logika, hogy az ételosztással járó kockázatot nem viseljük el, a vásárolgatással járót viszont igen, semmi mást nem bizonyít, csak azt, hogy most is ugyanazok a reflexek működnek, mint járványmentes időkben: vissza sem nézünk, amikor a legelesettebbeket az út szélén hagyjuk.
