Egyre sűrűbben szerepel mostanában a kormánypárti médiában Rákay Philip. Mondhatni visszatért az újabban rendre csak polgár-dublőrnek öltöző műsorvezető. Egyre többször osztja meg közélettel kapcsolatos gondolatait, amik – hogy, hogy nem –, valahogy mintha mindig arra mutatnának, amerre a Fidesz (és a KDNP) napi kommunikációja is irányul. Úgyhogy a nemzet Philipje összehúzott szemmel a kamerába néz és kérlelhetetlen igazságérzetétől vezetve olyan összefüggésekre mutat rá, olyan kérdéseket tesz fel, amik nagyon kényesek a sokat sejtetően csak „hálózatnak”, vagy „klánnak” nevezett érdekkör számára.
Hogy pontosan mi is történik ilyenkor, ahhoz érdemes visszamennünk 2010 környékére. Az első kétharmad idején a kormánypártok és a körülöttük szerveződő értelmiségi holdudvarban gyakori hivatkozási alapnak számított Paul Johnson Értelmiségiek című alapműve. Ez a kötet többek között arra világított rá, hogy a tét nélkül fecsegő és moralizáló értelmiségi élethelyzete mennyivel könnyebb helyzetben van, mint a politikus. Mert ő súlyos döntéseket hoz, aminek következményei vannak, aztán vásárra viszi a bőrét; legalábbis négyévente a választásokon valós versenyhelyzetben méretteti meg magát.
Ehhez azért tegyük hozzá, hogy Johnson még jóval a NER létrejötte előtt írta ezt a könyvet, de a tézisét azért ne feledjük a minden kockázat nélkül locsogó „beszélő fejekről”. És így vessünk egy pillantást a kormánypártok holdudvarára és nyilvánosságiparára. Borzasztó egysíkú kánon ez. Az úgynevezett nemzeti, jobboldali kultúra terültén különösen látványos a csőd. Vegyük csak azt a már-már paródiaszerű jelenséget, hogy a saját maguknak diktált újságokból tájékozódó Fidesz-tábor kultúrharcosai egyre elkeseredettebben kérik számon egymáson és saját magukon a Nagy, Magyar, Jobboldali, Kánonképző, Népi S Nemzeti, Íróasztalt Beszakító Családregény megszületését. Besenyő Pista bácsit idézném: nem fog nekik sikerülni. De ez most amolyan mellékszál csupán, térjünk vissza a politika világába.
Ami azt illeti, ott sem jobb a helyzet: közpénzzel kitömött televíziók, rádiók, portálok, újságok; amikben közpénzekkel kitömött „kutatóintézetek”, megvásárolt politológusok, pozíciókkal lekenyerezett művészek, kabinetfőnökként is számlázó elemzők, meghasonlott újságírók, valamint maga Rákay Philip visszhangozza Rétvári Bence, Hollik István, és természetesen Orbán Viktor igazságait.
És ezt még csak nem is én mondom, hanem Németh Pitbull Zsolt, aki a köztévé hírigazgatójaként valami egészen sajátosan fordíthatta le magának a BBC alapelveit, amikor egy kiszivárgott és a Szabad Európa által nyilvánosságra hangfelvételen úgy fogalmazott, hogy ha nem elég erős egy mondat, akkor jön például Szánthó Miklós, aki majd leegyszerűsíti a népeknek, hogy mit is kell gondolniuk.
És hát az Alapjogokért Központ igazgatója helyett említhetett volna a hírigazgató egy sor publicistát, alkotmányjogászt, filozófust, eszmetörténészt. Magyarán: megúszós, tutista értelmiségit. Akik pontosan ugyanolyan tét nélkül locsogó, lézengő ritterek, mint az általuk elképzelt és elítélt beszélő fejek. Ők azok, akik nem beszélnek a multiknak adott adókedvezményekről, helyette szuverenitásról delirálnak. Nem hozzák fel az elnéptelenedő vidéket, inkább mindenféle homályos gender-ügyről hadoválnak. Őket nem érdeklik az út szélén hagyott százezrek, ők inkább az egyéni felelősségvállalásról papolnak felhúzott orral. Hogy a koronavírus itthoni elszabadulása helyett mi mindenről értekeznek inkább, na, arra talán még a párt kommunikációs osztályán sem született direktíva.
Úgyhogy a visszatérő Rákay Philip is, ahogy megannyi beszélő fejként számlázó kollégája, ilyen megúszós, terelő értelmiségi lett. Addig-addig foglalkoztak az ellenségeikkel, míg el nem kezdtek pontosan úgy viselkedni, mint azok, akiket csak szidnak naphosszat. Persze ha innen nézzük, akkor máris megértjük, hogy mit is keresnek a kormánypártok környékén.
