Döbbenten láttam egy hete ismerősömnél, hogy testvérét gyászolja. Nálam csak néhány évvel volt idősebb a fiatalember, 36 éves. Betegségre gyanakodtam, váratlan balesetre, mindenképp valami kiszámíthatatlanra és tragikusra. A valóság viszont jóval rettenetesebbnek bizonyult. Aki olvasta a sajtóban a Kapás utcai gyilkosságról szóló híreket, tudja, miért. Vagy legalábbis sejti. Elképzelni ugyanis lehetetlen azt, miféle pokolba lép át ilyenkor az ember. Milyen volt az elkövető édesapjának, amikor lánya azon a szörnyű éjszakán felhívta a történtekkel, és közölte, most végez magával is. Milyen volt, és milyen lesz az előzetesben ülő nő tízéves lányának most már mindig. Az elhunyt férfi családjának, barátainak. Ismerősömnek, akit mindig is kedvesnek, jó szándékúnak, szeretettel telinek ismertem, ilyen borzalmakat a legkevésbé sem érdemelt.
A sajtóban születtek utólagos megfejtések is, előbb számos valótlanság, aztán a helyzethez közelebb álló magyarázatok. De az ilyesmire nincs magyarázat, egy ilyet sosem lehet előre látni. Az iszonyú felfedezés, ami múlt hét óta nem ereszt: nemcsak a végtelenül jóindulatú, segítőkész és békés férfi, de gyilkosa is épp olyannak tűnt, mint bármelyik ismerősünk. Volt olyan barátja, aki kedves, a lányát rajongásig szerető nőként írta le. A Facebook-posztjai intelligenciát, humort mutattak. A féltékenység, birtoklásvágy, önbizalomhiány és a dühkitörések viszont, úgy tűnik, végleg felemésztették.
Felfoghatatlannak tartjuk, hogy juthat idáig valaki, miközben mind ismerünk a környezetünkből hasonló, aggasztó kapcsolatokat. Rossz szemmel nézzük őket, de azt el sem tudjuk képzelni, hogy ennyire elfajulhat az egész. Aztán magunkat hibáztatjuk, úgy érezzük, nem bízhatunk senkiben, és azt hisszük, ha jobban figyelünk, megelőzhető a baj – pedig ez sajnos nincs mindig így. A robbanást nem mindig lehet előre látni.
És ha lehet is tartani tőle? Múlt hét végén már arról érkezett a hír, hogy 29 évesen elhunyt az AWS frontembere, Siklósi Örs. Tavaly nyáron diagnosztizálták nála a leukémiát, azóta küzdött, tavaszi, nyári tervei voltak. Most meg annyi maradt számunkra, hogy hallgassuk, amilyen zsenialitással énekelte József Attila vagy Cseh Tamás (Bereményi Géza) szövegeit. Karóval jöttél, nem virággal, feleseltél a másvilággal, s hány hét a világ?
Éppúgy ott lett volna még egy egész élet Siklósi Örs, mint a meggyilkolt Attila előtt. Ahogy családtagjaik előtt is az a jövő, amit szerettükkel együtt tölthettek volna. Ott kellett volna legyen. Ismételgetjük a szavakat, hogy érthetetlen, felfoghatatlan, de valójában tényleg nem tudunk mit mondani, mivel vigasztalni és vigasztalódni. Aki vesztett már el fiatal barátot, családtagot, tudja. Ilyenkor különösen fontos észben tartani, hogy vannak, akikre még számíthatunk. És hogy ők is ránk. Ezért hát azóta is csak ismerősömre tudok gondolni, hogy jöjjenek még szebb napjai, és láthassa, hogy az élet tud szép is lenni, nemcsak ilyen iszonyú.
