Az egész rendszert meg kellett állítani II.

Szerdai napindító publicisztikám ott maradt abba, hogy bizony nemcsak a tizenegy évnyi mániákus központosítás és lojalitásalapúvá tett állam tehet arról, hogy a hétvégén ilyen oltáskáosz jött létre. Ehhez kellettek azok a honfitársaink is, akik a lemondott regisztrációjuk ellenére amolyan próba-szerencse alapon kerekedtek fel, és persze ne feledkezzünk meg az értesítést és a krónikus betegségeket bekamuzókról sem.   
A kettő között azonban meg kell húzni egy határvonalat. Az egyik oldalán a józan paraszti ész van, a másikon pedig az okosba’, pultalatti sufnizás. A határvonalhoz pedig eljuthatunk akár moralizálva is. Mi a fontosabb? A szabálykövetés vagy az életösztön?  Ha egyszer a sajtóból tudjuk, hogy az oltóponton ott az orvos, az egészségügyi szakdolgozó, a fecskendőbe felszívott vakcina, akkor miért hagynánk ott? „Ha én nem megyek el érte, beadatja magának más!” – mondhatnák.
Itt aztán máris oda a morál, itt már politizálunk. Ez a fajta amoralitás ugyanis olyan régóta kötőanyaga a közéletünknek, hogy nem egyszerűen választást lehet nyerni az effajta kiüresedett cinizmussal, hanem kurzusokat lehet alapozni rá.  
De vissza a potyautasokhoz. Szörnyülködhetünk rajtuk, de ne csodálkozzunk azon, amit tettek. Hiszen hogy kerültek Magyarországra a különböző vakcinák? Orbán Viktor fürkészei és portyászai által, akik ugye ott álltak a teherautók platói mellett, hogy elkapják az onnan esetleg lehulló oltóanyagot. Ezért veszélyes az, amikor maga a miniszterelnök kiszólva, kikacsintva ad engedélyt a rendszer megkerülésére, a szabályok sajátos értelmezésére. Vagyis ne lepődjön meg a kormányfő, ha kiszabadítja Kádár János szellemét a palackból, akkor bizony jön majd vele együtt a sufnis mutyivilág is.
Aki szeretné megállítani ezt az egész, inkompetens, rendre össze-összeomló rendszert, az nem potyázik. Sem az oltóponton, sem a közbeszerzéseken, sem a kettő között. Nem kacsint vissza, de nem is huny szemet fölötte, ha a hatalom képviselői huncut félmosoly kíséretében odahunyorítanak felé. Vagy ha mégis, akkor bizony az lesz a sorsunk, hogy alaposan tágra kell nyitni a szemünket ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyünk valamit abból, ami történik velünk.