Egészen meglepő reakciók érkeztek két héttel ezelőtti rövid jegyzetemre. A cikkben a gyerekekre egy éve nehezedő nyomásról írtam, illetve arról, hogy az iskolák bezárását, amikor csak lehet, el kellene kerülni, mert rendkívüli módon megterheli a diákokat. Megemlítettem, hogy ha ezek az intézmények valóban súlyos veszélyt jelentenek a mindenféle vírusvariánsok miatt, akkor meg kell oldani az ott dolgozók azonnali oltását, utána rögtön újranyitva az intézményeket. A soron kívüli oltás meghirdetésére mostanáig kellett várni, de végre megtörtént. Biztató fejlemény.
Az előző cikkre érkezett egyes hozzászólások viszont megleptek. Az érthető, ha a vírus fenyegetése miatt sokan szükséges rossznak tekintik az ideiglenes zárlatot. Azt viszont, hogy vannak, akik nem értik, miért terhelné meg ez az időszak a gyerekeket, nem tudom mire vélni. Olvasni olyan véleményt is, hogy a kisiskolások és kamaszok "ússzák meg" a legkönnyebben, és még örülnek is, hogy nem kell iskolába járni. Ez az első egy-két hétben, tavaly tavasszal esetleg felmerülhetett. De azóta eltelt egy teljes év.
Az egyik legrosszabb ebben az időszakban a teljes bizonytalanság, a tervezhetőség hiánya. Megterheli ez a felnőtteket is, de a gyerekeket, akiket folyamatosan hitegetnek azzal, hogy visszatérhetnek közösségükbe, mindennél jobban. A magyar kormány ezen a téren különösen rosszul teljesít. Először arról beszéltek, a téli szünet után nyithatnak újra a gimnáziumok. Aztán március lett belőle. Majd bezárták az általános iskolákat, óvodákat is, az ígéret szerint egy hónapra. Nemrég kijelentették, húsvét után nyithatnak. Aztán hosszabbították ezt is. Most épp ott tartunk, hogy két és fél millió oltott után, április közepén, talán. Ezt így nem lehet csinálni.
Szóba hozta a bizonytalanságfaktor pusztító hatását az aktuális Magyar Narancsnak adott interjújában Labancz Dániel klinikai szakpszichológus is. Fontos dolgokat mondott a gyerekbántalmazások növekvő számáról, a hátrányos helyzetből indulók fokozódó lemaradásáról, generációs élmények elmaradásáról, a klinikai depresszió felerősödéséről, öngyilkos gondolatokról. És a mindennapokról: „A hozzám járó kamaszok legnagyobb része nagyon nehezen viseli, hogy a hétköznapjaik úgy telnek, hogy otthon, egyedül beülnek reggel a képernyő elé, több-kevesebb szünettel online órákat hallgatnak délután 2-ig, 3-ig, utána jön a »házi feladat«, illetve az »otthoni tanulás«, mely kifejezések a helyzet ismeretében minimum ironikusnak tűnnek. Majd jó esetben, ha a szülők engedik, illetve ha a barátaik vagy a szerelmük közel lakik hozzájuk, akkor délután négy óra körül találkozhatnak egymással. Ám a társas élet 7 körül véget is ér. Ilyen keretek között a legtöbb felnőtt is hamar kiégne, nemhogy egy tizenéves, akinek az életfeladata a családról való leválás, és a külső társas kapcsolatok minél mélyebb és szélesebb spektrumú megélése.”
Erről nem lehet eleget beszélni, és amint arra Labancz is utalt, a járványhelyzetet követő „pszicho-pandémia” elkerülhetetlen. Hosszú évekig fogjuk még ezt nyögni.
