Tán ez volna a legegészségesebb, megvonni a vállunkat, venni egy nagy levegőt, és beletörődni, hogy minálunk, mifelénk, Magyarországon tollvonással lehet ezermilliárdnyi közvagyonból magánbulikát kreálni. Szóval mélyet sóhajtani, hogy melyik az az irány, ahol a temérdek, Fidesz-által termelt szenny legalább valamelyest elkerüli az embert.
Például el tudom magam képzelni egy apró, hegyvidéki falu szélén, amint az ugyancsak apró, de remek receptekkel dolgozó sörfőzdém kapujából intek az országos terítésre induló teherautó után, aztán hosszasan belebámulok a szemközti fenyvesbe, azon mélázván, hogy ezt, vagy azt a saját főzetet kortyoljam a vacsorához, amit a kertben fogunk elfogyasztani a derűs májusi estén. Térerő és internet alig, tévém sincs, így a nap zárásaként maradok egy Németh László regénynél.
Vagy a Káli-medence valamelyik kevéssé ismert településén megterítem a Press-oh! nevű falatozóm teraszára kirakott asztalkákat, odabent készül a reggelire szánt bundás kenyér, pirítós, sült kolbász, rántotta, mert az ilyen családias ízeket szeretik a messze földről is érkező törzsvendégek, akik aztán záróráig, vagy még tovább is maradnak egy jó beszélgetés kedvéért.
Vagy bármi, ahol a nép, amely vagy nem tudja, hogy mit művelnek vele, vagy nem is akarja tudni, vagy becsapja magát, vagy nem érti, vagy félrenéz, vagy gyáva, vagy nagy ívben tesz rá, vagy félrevezetve ünnepli az egészet, szóval bármit csinálnék, bármivel foglalkoznék, ahol ez a nép alkotóelemeire esik szét, és már csak egy-egy kedves, derék emberrel kell bíbelődni akár főzdésként, akár vendéglátósként, akárhogyan.
Tegnapelőtt gyönyörű vidéken jártam. Körbenéztem, és egyszerűen nem fért a fejembe, hogy ez a temérdek csoda, ami ideteremtetett, így titokban tudott maradni. És akkor azt mondta a kísérőm, hogy ugye, milyen szép? Ezt itt, ameddig a szem ellát, vitte volna a Rogán-család.
Megszottyadt a szívem, elvásott a lelkem, mert egyébként annyira jó volna magyarnak lenni.
Volna.
Ehelyett meg az van, amit a címben idéztem:
Jó, hát akkor itt fogunk élni.
