A külpolitika izgalmas territórium volt, akárcsak a sport. Mindkettő megengedte a kitekintést, kikattintást azon a vasfüggönyön, ami elválasztotta Magyarországot a világ egyik felétől. A másiktól. Igen 1990 előtt. Mert a bezártság, az elzártság több évtizedig a világot megismerni, megtekinteni próbálók számára ezen két opción kívül többnyire már csak a disszidálást kínálta, szakítást az otthonlét érzelmi melegétől, szakítást az ország berendezkedésének és hatalmi konstellációjának rideg rendszerétől. Az 1990-ben, illetve utána született generációk ezt csak jobb esetben családi elbeszélésekből ismerhetik meg. Ugyanis történelmünket, annak legújabbkori fejezeteit egészen biztosan nem tudtuk mind a mai napig feldolgozni. Sok segítséget nem is kaphattunk ehhez, sem az oktatási rendszertől, sem a közéleti, kulturális területről sem. Pedig égetően szükség lenne rá, hogy ne tévelyegjünk el, ne akarjuk a világot úgy értelmezni próbálni, mintha az 1990-ben kezdődött volna. A külpolitikát meg különösen ne az aktuális orbáni kormányzás kezdete óta elemezzük, értelmezzük. Persze megértem, hogy a most már végletesen és egyoldalúan elhúzódó kormányzás látásunkat, világlátásunkat bekorlátozza.
Magyarországon az elmúlt években nem nagyon volt vita külpolitikai kérdésekről. No nem azért, mert nem lett volna rá szükség, ne lett volna ok, de elmaradt. Talán a kétharmados kormányzás túlzott, kompromisszumokat nem tűrő dominanciája miatt. Szalai Máté, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója megtörte a jeget, amikor az egyik internetes portálon talán vitaindítónak szánt írásával az ellenzéki külpolitika sarokpontjait, vagy ahogy ő tálalja, a „buktatóit” vette górcső alá. Meglepő módon az országgyűlési választásokat követően. A tételes állítások és valótlanságok szembeállítására Szent-Iványi István egy válaszcikkben már vállalkozott. De a tágabb, akár történelmi, akár a rendszerváltozással járó folyamatok megértésére, a kialakult nemzeti külpolitikai dialógusra és konszenzusra való törekvésére is szerencsés lenne kitérni. Gondolataimat, válaszomat a vitaindító cikkre itt osztom meg. És remélem, a vita tovább vihető lesz, egy remélt cél érdekében, a nemzeti konszenzust megint megteremthessük nemzetközi kapcsolatainkban.
Az elmúlt száz év magyar diplomáciatörténetét, a magyar külpolitika mozgásterét nem szeretném egy cikkbe belesűríteni, pedig érdekes párhuzamokat lehetne felfedezni, vagy éppen cáfolni kellene, hogy a „magyar pávatánc” mennyire is volt jellemző a magyar külpolitikában. Pávatáncnak nevezhetnénk-e a keleti-blokk államaként azt a nyugatra kacsingatást, ami a hetvenes évektől folyamatosan épülni látszódott és a nyolcvanas évekre egészen látványosan különutas külpolitikát eredményezett. És ne álljunk meg itt, de a Jeszenszky Géza minisztersége számára kétségkívül előnyöket, könnyített pályát kínált az ország szovjet szövetségdiktátumának az elhagyásához és a nyugati, önkéntes alapon, demokratikus államok akaratából létrejött szövetségi rendszerekhez való közeledéshez, azokhoz való csatlakozásának előkészítése. Majd a későbbi kormányok számára utat mutatott az a nemzeti konszenzus, amit nemcsak kormányok, de népszavazások is megerősítettek. Annyi személyes megjegyzést talán még elbír a cikk bevezetése, hogy magam ennek a folyamatnak a részese lehettem, 1990-től magyar majd később EU-diplomataként 2014 után éreztem meg azt, hogy a korábbi szervesen és a kontinuitás bázisán építkező magyar külpolitika lépésről-lépésre elveszítette értékelvűségét, erkölcsi koordinátáit. Ezért ott is hagytam, hiszen vállalhatatlanná és képviselhetetlenné vált számomra.
Megbomlott konszenzus
Hogy miért bomlott meg? Egészen biztosan nem a 2010 óta az ellenzékiség ódiumát élvező politikai aktoroknak köszönhetően. A sokszoros kétharmad kábulata nem tette szükségessé a bevonásukat, legfeljebb a statisztaszerepet, amint a tusványosi nyári táborban időnként megjelenő ellenzéki politikusok jelenthettek. Ezeken a találkozókon olyan kinyilatkoztatások történtek, talán a szervezők számára is meglepetésként, konkrétan Németh Zsolt számára, aki a rendszerváltás óta a Fidesz, de a magyar közélet egyik meghatározó alakja és egyben az euró-atlanti integráció, a nemzeti liberalizmus, a kisebbségi jogok leghatározottabb szószólója volt. Volt.
A kinyilatkoztatások általában nem alkalmasak a konszenzus építésére, de megtartására sem. A 2010 óta regnáló hatalmat ez nem zavarta, mind a mai napig sem. A korhűség kedvéért persze kötelességnek tartom hozzátenni, hogy a 2010-ben hivatalba lépő kormány, egészen biztosan az EU soros elnökségi teendők okán a külpolitikában, a szövetségi politikában nem mutatott sem tartalmi, sem stílusbeli elhajlásokat a korábbi konszenzustól. Kezdeti konfliktusai a kormánynak az Európai Unióval alapvetően belpolitikai jellegűek voltak. Kivéve egy esetet, amit ma már mérföldkőnek is lehetne tekinteni, a báltásgyilkos kiadatásának ügyét. Orbán 2014-es tusványosi beszéde volt az igazi korszakváltó momentum, az országgyűlési választásokat követően. Ez a kormányzást és az új külpolitikát is meghatározó ideológiai iránymutatás lezárni gondolta a rendszerváltást és ezzel együtt a korábbi külpolitikai konszenzust is ad acta tette.
Az ellenzéki pártok külpolitikája, egy-két jelen összefüggésben lényegtelennek is tekinthető különbsége ellenére vált közben erőssé és közössé. 2022-re eljutottak valamennyien arra a pontra, amit a korábbi magyar konszenzusos külpolitika, a Fidesszel is egyetemben jelentett. Ahogy a Nyugat és a Kelet közötti választás kérdése értékalapú, jövőorientált, nemzeti érdek szerinti, hosszútávú biztonságot és jóllétet szolgáló döntésként értelmezhető, és természetesen a Nyugat valamennyi ismert és feltételezett, nevezzük hibája ellenére. Feltételezem, minden külpolitikai szakértő egyetért abban, hogy ez a komplex kérdéskör nem egyszerűsíthető le ilyen könnyen, a politikai kommunikáció azonban mégis világos üzeneteket, választóvonalakat keres. De ez nem a jó és a gonosz közötti differenciálást jelenti önmagában. Jelenti azonban a történelmi, földrajzi, társadalmi és gazdasági determinációt, miközben a hiátusok pótlására, orvoslására történelmünktől idegen, földrajzilag távoli, társadalmilag és gazdaságilag ismeretlen modellek alkalmatlanok lehetnek.
Nemzeti érdek
Mit képviseljen a külpolitika, ha nem a nemzeti érdeket? Például a NER oligarchák érdekeltségét, gyarapodását, további gazdagodását? Vagy fontosabb lenne ennél inkább az ’emberek’ érdeke, ahogy az EU csatlakozás idején az uniós munkaerőáramlással szembeni korlátok lebontása? Netán a határon túli magyarok jogainak érvényesülését, ahogy más kisebbségek sorsának, helyzetének támogatását, kiállást mellettük? A szomszédos országok EU csatlakozásának támogatását, a schengeni rendszer merevségének enyhítését, a határátlépési könnyítését esetükben? Közép-európai gazdasági szerepünk erősítését? Globális válságok felszámolásában való részvételünket? Klímavédelmi, a világ vizeinek megóvását célzó erőfeszítéseinket? És sorolhatnánk...
10 évvel az EU csatlakozást követően azonban törésponthoz érkezett a magyar külpolitika. 2014-re Orbán számára a történelem, ha nem is befejeződött, mint Fukuyama esetében, de elillant számára az európai közösség erőforrása, elveszítette azt a merítési lehetőséget, amit az Európai Unió kínál. Nem beszélve arról a felelősségről, hogy Európa, a tágabb Európa tekintetében is nagyobb felelősséggel rendelkezünk, szélesebb és erősebb beleszólási lehetőséggel rendelkezünk, mint a csatlakozásunkat megelőzően. Megmagyarázhatatlan számomra, hogyan alakult, miért változott meg a magyar nemzeti érdek meghatározása. A külügyi kutató erre biztosan rendelkezik megfelelő válasszal.
Miért veszítette el a magyar kormány az európai pályát, mint a nemzeti érdekeink definiálásnak és kiszolgálására alkalmas integrációs keretet? Egy olyan keretet, amelyik az összes többi tagállam számára alkalmas volt és hasznos maradt továbbra is. A brexit, megítélésem szerint, nem ennek a cáfolata, hanem a rossz és kudarcos kormányzás hibáinak az Európai Unióra történő áthárítása volt. Miért vált szükségessé Magyarországon az uniós kereteken kívüli erőltetett, előkészítetlen útkeresés a nagy világban? És kinek az érdekében? Ha nem a nemzetért. Mert a nemzetnek beleszólási lehetősége sem volt, mind a mai napig. Mint ahogy a Fudan egyetem építésével kapcsolatban sem volt semmilyen nemzeti konzultáció, hogy más külpolitikai vonzatú kérdést ne említsek. A Paks2-vel kapcsolatos népszavazási kísérletek eddigi kudarcai mellett a Fudan ügye azonban a nemzeti kérdés lesz. Népszavazáson véleményt mondhatunk legalább. Először 2010 óta, külpolitikainak is tekinthető kérdésben.
Tágas világban van helyünk
Nemcsak az űrben. Bár ez is ma már külpolitikai kérdés lett a Bem rakparton. Úgy látszik beszűkült a világ az új magyar diplomácia számára. Pedig, lehet csak orientációs válságba került. Hiszen az által, hogy valóban külpolitikai nagyhatalmak mellett szövetséges lehet, olyan információk birtokába kerülhet, olyan döntések előkészítésében vehet részt, olyan igenis világpolitikai teljesítmények, mint például a párizsi klímaegyezmény (ha ennyi részrehajlás megengedhető egy zöld politikus részéről, hogy egy ilyen példát említek) elérésében lehet szereplő. Olyan külpolitikai pozíciókat foglalhat be, mint például korábban egy magyar diplomata által betöltött NATO főtitkár-helyettesi pozíció, vagy a jelenlegi Európai Bizottság bővítési politikáért felelős tagja, aki nem mellesleg így a külpolitikai kollégium tagja is, ez mind csak egy felkészült és professzionális külügyi vezetés mellett lehet értékes. Csak egy stabil szövetségi rendszerben elfoglalt pozícióban magát komfortosan érző kormány tudja ezeket az előnyöket aprópénzre váltani.
Az ország saját erőforrásait, ideértve saját humánerőforrását, diplomáciai állományát is az ország méretéhez, gazdasági teljesítőképességéhez, és természetesen sok minden máshoz is mérni kell. Még két tágabb szövetségi rendszer tagjaiként is rendkívül nehéz feladat lépést tartani a nagyobb erőforrásokkal rendelkező szövetséges államokkal. A közös információbázis, a közös egyeztetési és döntési munkafolyamatok, a közös cselekvés irtózatosan sok feladatot jelentenek. Igen, sok figyelmet igényelnek, gyakran erőelvonást okozhatnak akár nekünk fontosabb kérdésekről is. Könnyű elveszni ebben a globális mátrixban, amikor ráadásul közvetlen érdeket sem könnyű mindig felfedezni, leszámítva az általános, alapvetően értékelvű megközelítést. De ha az sincs, akkor valóban könnyű teljesen elveszni ebben a rengetegben.
Több kisebb szövetséges állam megfelelő technikákat próbál alkalmazni, illetve próbál ilyeneket kialakítani. Az egyik leghatározottabb az értékelvű külpolitika. A világban rendkívül könnyű eligazodni, rendkívül könnyű boldogulni világos értékelvűség birtokában. Ilyenkor van egy világos és stabil szamárvezetése a diplomatáknak, a minisztertől az utolsó beosztott diplomatáig bezárólag. Létezik egy közös, meglepetésektől mentes intézményes tudás, ami öröklődik és stabil. Bevallom, én magam egy ilyen diplomáciában szocializálódtam, ebben éreztem jól magam, ebben éreztem erősnek és átütőnek a magyar külpolitikát. A másik modell alapvetően úgy írható le, hogy világos nemzeti prioritások és politikai és cselekvési képességek mellett kiemelt globális szerepre törekszik egy tagállam. Kezdetben egy-egy másik akár erősebb, akár tapasztaltabb tagállam mellett. Majd később a stafétabotot átvéve a nagyobbaktól, régebbiektől folytatja a szövetségesi érdekek mentén a kiemelt globális szereplést. Ehhez azonban kitartó munkára, kontinuitásra és világos külpolitikai fókuszra van szükség. A jelenlegi magyar diplomácia ezekben a kérdésekben nem tudott bővelkedni, sajnos.
Van közös jövőnk?
Kétségkívül a szövetségi rendszerek nem taktikai összekapaszkodások. Ennél sokkal többet jelentenek. De nem is pár évre köttetnek. És az egyik legfontosabb jellemzője, ahogy a házasságkötés esetében is a vidám és a nehéz napokra egyaránt szól a kötelék, a szövetség. Felbontani lehet mindkettőt, ha van alapos ok, indok. De mindkettőt az erősítheti, tarthatja megbonthatatlannak, ha van közös elképzelésünk a jövőnkről. Van víziónk. De mi van, ha nincsen, ha nem tudunk már mit kezdeni életünk keretrendszerével? Új kihívásokat, új izgalmakat keresünk. Pontosan ezen az úton halad a magyar kormány, többé kevésbé 2014 óta. Elveszítette egyrészt saját korábbi vízióját, az újat csak csöpögteti, elsősorban miniszterelnöki kinyilatkoztatásokban, és közben másokéra nem kíváncsi. És elszámolni sem tud azzal, miért tartotta, tartja indokoltnak, hogy a korábbi konszenzust felrúgva új utakat keressen. Szövetségesi körben, ahogy a házasságban is ez bizalmatlanságot kelt, közös alkotásra, szükség esetén közös válságkezelésre alkalmatlanná válik a partner.
A modern kor talán egyik legmeghatározóbb ismérve a kölcsönös függőség, illetve annak terjedése. Akár úgy is lefordíthatnánk ezt, hogy a globalizáció a külpolitikában is eléri az államokat. De ez ennél sokkal több az én véleményem szerint. A múlt század traumái rádöbbentették az emberiséget, hogy igenis léteznek olyan univerzális jogok, normák, amelyekre érzékeny a nemzetközi közösség. (Hogy az újak kialakulására ne is térjek ki most.) Az orosz agresszió megmutatta, hogy a nemzetközi közösség képes közösen fellépni, nemcsak az EU vagy a NATO, de több tucat velük partneri viszonyban álló, vagy az ENSZ-ben meghatározó államok is fel tudnak lépni ilyen helyzetben. Ahogy látjuk, a háborút Oroszország ettől ma még leállítani nem fogja, de ne legyen kétségünk, hogy a külpolitikai nyomás tevőlegesen hozzá fog járulni a fegyverszünethez, a békéhez és Ukrajna működésének helyreállításához.
A Nyugat válságtüneteinek kérdésfeltevése, különösen az ellenzék cselekvőképességére vonatkozó része a legértelmezhetetlenebb része a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója gondolatmenetének. No nem azért, mert magam ne tudnék kimutatni válságtüneteket, de egy kutatónak nem számon kellene kérni a politikai szereplőkön a nem létező konkrét kérdésekre a válaszokat, hanem terepet kellene kínálni ahhoz, hogy ilyen diskurzusok egyáltalán lehessenek. Mert nincsenek. Nincsen semmilyen szellemi, szakpolitikai diskurzus ma Magyarországon, csak a buborékokban esetleg, és elzártan egymástól.
A Nyugat és az Európai Unió külpolitikai erősségének kérdése messzebbre nyúlik vissza, mint Szalai Máté tudományos karrierje, de valószínűleg annak befejeztével joggal mondhatja majd el, hogy még mindig nem elég erős. És ez nem a tudományos karrier rövidsége miatt lesz így, hanem mert történelmi folyamatokról beszélünk, annak vagyunk alakítói, részesei, ha tetszik. Közel harminc éve hallgattam egy korábbi német nyugalmazott NATO nagykövet előadását az európai közös kül- és biztonságpolitikáról. Világosan és ma is jól értelmezhetően elmondta, amíg az ENSZ Biztonsági Tanácsában vétójoggal rendelkező EU-tagállamok ülnek, addig nem lát esélyt, hogy az EU mindenben egységesen tudjon fellépni. Teszem hozzá, nem egy alkalommal nem BT tag EU tagállamok is képesek voltak az Unió közös pozícióját megvétózni az ENSZ-ben. Vétózgatások, blokkolások tekintetében Magyarország pedig eléggé az élen jár, tehát már csak ezért is a külgazdasági tárca háttérintézményétől érkező és az ellenzéki tér felé címzett kritika eléggé abszurdnak, komolytalannak tekinthető. Ebben az összefüggésben is.
Ki kit befolyásol?
Befolyásolás-e egy tárgyaláson, szövetségesi egyeztetésen részt venni és közös, kompromisszumokra épülő döntést hozni? Befolyásolás-e felhívni telefonon egy uniós kormányfőt Moszkvából és azt kérni tőle, fogadja el azt az álláspontot, miszerint például az egyik ukrán településen napfényre került mészárlást nem az oroszok követték el, hanem csak egy megrendezett ukrán provokáció volt? Gondolom, ehhez nem kell kutatónak lenni, hogy a kettő között különbséget tudjunk tenni.
Az uniós döntéshozatal, ha tetszik, hosszadalmas, ha tetszik, izgalmas és összetett társasjáték. A lényege mégis az, hogy mindenki sajátjának érezhesse magát a közös döntést. Még akkor is, ha nem mindenkinek és nem mindig lehet a legkedvezőbb az. És mégis van értéke mindenki számára. De azt egészen aggasztónak tartom, ha Putyin szerepét azzal akarja bárki is relativizálni Magyarországon, hogy történelmi ellenpárját hozza fel érvként, akár furkósbotként, amire a NER udvari körökben nemcsak nyitottság, de gyakran hajlandóság is mutatkozik. Egy olyan országgal szemben, amelyik több szempontból is kiszolgálójává és megmentőjévé vált a NER birodalmának. A merkeli súlyos hibákat tartalmazó leltárban tehát már régóta ott szerepel a NER fennmaradása is. A német gazdaság érdekei felülírhatták a német politika értékelvűségét, hiszen a német, a volt merkeli doktrina szerint, ami jó a német gazdaságnak, az jó Németországnak. Orbán ezt jól felismerte, a mi adófizetői pénzünkből ügyesen tudta szedálni a berlini kancelláriát a német gazdasági érdekek kiszolgálásán keresztül. A Merkel utáni éra új kihívást hozott a magyar külpolitika számára is. Ahogy az oroszoknak is. Az új német kormány fejére hullott, hogy nem lehet pusztán gazdasági érdekek mentén sikeres külpolitikát alakítani, nem lehet egy igazságtalan, háborús agresszióra készülő országot visszatartani a mészárlástól. Minden korábbi, gyümölcsözőnek és kölcsönösen előnyösnek gondolt külgazdasági kapcsolat ellenére. Súlyos válságba került a berlini külpolitika, amelyiknek a legnagyobb szerencséjét az adhatja, hogy új kormány teheti meg a korrekciókat, a radikális korrekciókat. Leállították az Északi Áramlat 2 üzembe helyezését, sok tucat cég kivonult, és bizony a fosszilis energiák teljes importját más forrásokból akarják megoldani, radikálisan szakítva az oroszországi forrásoktól. A béke és biztonság kierőltetésé érdekében (is).
„Átvettem Szergej Lavrov barátomtól, kollégámtól a »Barátságért« kitüntetést, amit a kétoldalú kapcsolatok fejlesztése terén elért eredmények okán ítélt oda Oroszország elnöke. Büszke vagyok rá, hogy az elmúlt évek rendkívül kedvezőtlen globális és regionális folyamatai ellenére - szövetségesi kötelezettségeink tiszteletben tartásával párhuzamosan - fenn tudtuk tartani a nemzeti érdekeinknek megfelelő, kölcsönös bizalmon alapuló együttműködésünket Moszkvával. Ha nem tettünk volna erőfeszítéseket ezért, ha nem vállaltuk volna fel a nemzeti érdekre alapuló külpolitikát az elmúlt években, akkor ma kevésbé sikeresen tudtuk volna felvenni a küzdelmet a világjárvánnyal és az európai energiaválsággal szemben: a Szputnyik oltóanyagokkal tudtuk tavasszal felgyorsítani az oltási kampányt, a szeptember végén megkötött gázvásárlási megállapodás pedig garantálja hazánk energiabiztonságát. Mi nyílt és őszinte külpolitikát folytatunk: ugyanazt csináljuk, mint amit mondunk. Ellentétben azokkal a barátainkkal, akik a verbális kritikákkal párhuzamosan csinálnak hatalmas üzleteket Oroszországgal, Oroszországban.” Forrás: Szijjártó Péter közösségi oldala.
Ezzel szemben a jelenlegi magyar kormány magára maradt a keleti nyitás politikájának teljes csődjével. Az autoriter államok jellegéből adódóan a vezérre komponált kapcsolatrendszer súlyos károkat, presztízsveszteséget okozhat a másik fél számára is. Látjuk is, mit jelent, hogy Magyarország külügyminisztere nem tud mit kezdeni a nem olyan régen átvett oroszországi barátságrenddel. Nem tudja, esetleg fél visszaadni, miközben az adományozó háborús bűncselekményeket követ el. Hol a kiút ilyen helyzetben? Az ellenzék kritizálása bizonyára nem ad még útmutatást sem a mocsárból való kilábaláshoz. Egy kormányváltás segíthette volna a tisztességes és talán traumától mentes külpolitikai kurzusváltást Budapesten (is). Pár hete tudjuk, ez most elmarad. Hogy az új Orbán-kormány mire lesz képes, mit kezd a külpolitikában is tetten érhető saját magára boruló bili helyzetével, meglátjuk nemsokára.
Új minisztert keres-e a régi-új kormányfő? Új utat akar-e nyitni a konszenzus, ha nem is annak helyreállítása, de a tisztességes és konstruktív külpolitikai vita helyreállítása érdekében, a nemzeti érdekek miatt, Magyarország és mindannyiunk érdekében? És az is lehet, hogy a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatójának csak ez volt a feladata, hogy a bátortalan első lépést megtegye a kormány helyett? De ha így van, akkor miért ne fogadjuk őszintén a megkeresést?!
A szerző a rendszerváltás óta magyar, majd EU diplomata. Tiltakozásképpen 2018-tól hátrahagyva a magyar diplomáciát az LMP társelnöke lett később. Az ellenzéki közös miniszterelnök-jelölt külpolitikai stábjának tagja volt 2022-ben.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
