Az ellenzék sorozatos választási kudarcainak az elviseléséhez természetesen némi állóképesség is szükséges. Ebben jár elöl az MSZP-s Hiller István, a Márki-Zay Péter által emlegetett „százhat hős” (összellenzéki képviselőjelölt) egyike, aki éppen húsz éve ül a parlamentben, és most kezdte meg a hatodik ciklusát. A volt pártelnök az MSZP 2014-es választási bukása után néhány héttel így határozta meg a teendők helyes sorrendjét: „Feladatunk, hogy a szocialista párt gyengülését megállítsuk, és az erősödést meg elindítsuk”. A 2018-as fiaskó után úgy vélekedett, hogy „most az építkezésre, és nem a végeredményre kell helyezni a hangsúlyt. Azon kell változtatni, ahogy a dolgokhoz hozzáállunk.” Végül a 2022-es kudarc után arról beszélt, hogy „ha túl vagy a sokkon, akkor két lehetőséged van: felméred, hogy ennyi volt, és abbahagyod. Vagy megpróbálod megerősíteni magad és a közösséged.” (Hiller István parlamenti alelnöki járandósága 2022 májusáig havi bruttó 2 632 800 forint volt, amely alelnöki megbízatása időközben történt megszűnésével havi bruttó 1 974 600 forintra apadt.)
A pártlisták örökös befutói
Mint emlékezetes, Márki-Zay Péter előválasztási győzelmének a másnapján jelentette be, hogy szeretne egy saját parlamenti frakciót. A népszerűsége csúcsán lévő kormányfőjelölt óhaját az időhúzásra játszó ellenzéki pártok ekkor még nem merték kereken megtagadni, mindössze azt közölték, hogy az indítványtól „nem zárkóznak el mereven”. Ugyanekkor, mint azt a Direkt36 utóbb hírül adta, Márki-Zayt egyes tanácsadói arról győzködték, hogy ne érje be ennyivel, hanem rendkívüli választói felhatalmazása birtokában vegye át az összefogás tényleges vezetését, és szabjon új feltételeket. Ezek egyike az lett volna, hogy az ellenzéki lista befutó helyein ne szerepelhessenek olyanok, akik 2010 óta mindig csak listán jutottak be a parlamentbe, és így nincs is valós választói támogatásuk. (A Direkt36 összefoglalója példaként az MSZP-s Molnár Zsoltot és a DK-s Gyurcsány Ferencet említi.)
Bár a két politikus (és hasonló státuszú társaik) ilyen alapon történő diszkvalifikálása nem lett volna teljesen légből kapott, a listától való távoltartásuknak lett volna ennél nyomósabb oka is. Itt van mindjárt az előválasztás egyik alapdokumentuma, az emelkedett hangvételű Értéknyilatkozat, amelyet minden képviselőjelöltnek alá kellett írnia, és amelynek része volt ez a mondat is: „A közös listát állító pártok határozottan elutasítják olyan képviselőjelöltek támogatását, akik […] a Fidesszel való elvtelen összejátszásuk […] miatt nem méltók a korszakváltást akaró választópolgárok bizalmára.”
Molnár Zsolt, az MSZP tényleges vezetője (ezt a minősítést egy vele készült 2019-es Partizán-interjú felvezetőjében kapta, és megtisztelőnek nevezte) az ötödik ciklusát tölti a parlamentben, és mint az elmúlt tizenhat évben mindig, most is listáról jutott be. Politikai pályáját még a Fideszben kezdte, és csak az MSZP 2002-es kormányra kerülése után bújt elő belőle a szocialista, majd lett számos közismert botrány (letagadni próbált szkinhedmúltja, a Ron Werber-ügy, Botka László megbuktatása stb.) főszereplője. Utolsó, nyilvánosságra került különös esete a 2018. decemberi kormányellenes tüntetéssorozat csúcspontján zajlott le, amikor az MTVA óbudai székháza előtt szabad közmédiát követelő tömeg szimpátiáját elnyerni kívánó ellenzéki képviselők egy csoportja immár második napja rostokolt az épületben, hasztalanul várva, hogy az intézmény vezetői végre szóba álljanak velük. Ekkor találta ki a fideszes válságstáb azt az (utóbb jogellenesnek bizonyult) ötletet, hogy birtokháborításra hivatkozva akár karhatalommal is eltávolíttatja a székházból a képviselőket, akik viszont a mobiljaikkal élőben közvetítették a velük szemben kibontakozó rendőri akciót, és ezzel szép nézettséget értek el nemcsak itthon, hanem külföldön is. Ebben a Fidesz számára igen kellemetlen patthelyzetben tűnt fel azután a helyszínen Molnár Zsolt, aki az épületet őrző, ekkor már kettős rendőrsorfalon akadálytalanul átjutva megjelent a képviselők között, és rövid vita után távozásra bírta őket – a kint tüntető tömeg és a szélesebb ellenzéki nyilvánosság nem kis csalódására. Hat héttel később azután a 444.hu egy rövid fényképes részletet közölt abból a belső használatra szánt jegyzőkönyvből, amelyben az MTVA rendészeti szervei így foglalták össze az intézményt ért decemberi incidens idevágó mozzanatát: „Molnár Zsolt képviselő a rendőrségi biztosítás parancsnokával egyeztetett arról, hogy hajlandó lebeszélni társait az épületben való tartózkodásról annak érdekében, hogy ne kelljen a birtokvédelmi eljárás kertében született jegyzői határozatot karhatalmi erővel végrehajtani.” (Molnár az irat hitelességét vitatta, de nem cáfolta, és semmiféle jogi ellenlépést nem tett az ügyben.)
A fentieken túl Molnár Zsoltot eddig olyan, tájékozatlan kívülállóknak aligha nevezhető személyek vádolták meg nyilvánosan a Fidesszel való összejátszással, mint a 2010 előtti MSZP-kormány volt titkosszolgálati minisztere, az MSZP 2014-es választási kampányának az irányítója, valamint az MSZP 2017-es kongresszusán megválasztott miniszterelnök-jelöltje. Ha az említett urak szavának hitelt adunk, Molnár Zsoltnak eleve semmi keresnivalója nem lett volna az ellenzéki összefogás listáján.
Gyurcsány, Orbán, család, vagyon
„Nem lehet megengedni, hogy a hatalom arra használja fel a teljes államigazgatást és a jogszabályokat, hogy a barátait és családtagjait gazdagítsa” – jelentette ki 2021. június 12-én Dobrev Klára a DK egyik kampánygyűlésén, amivel akaratlanul is egy régi, már-már feledésbe merült történetet, Gyurcsány Ferenc csodálatos meggazdagodásának az első fejezetét idézte fel. Ekkor, 1993-ban került ugyanis a Dobrev által kárhoztatott módon az ifjú üzletember érdekeltségébe a balatonőszödi kormányüdülő egy kétszintes, négy lakosztályos villája, amelyhez barátja és régi bizalmasa, a Miniszterelnökség egyik helyettes államtitkára jóvoltából jutott. Bár az ingatlant eredetileg készpénzes eladásra hirdették meg, a baráti közbenjárás folytán a vevő részletfizetési kedvezményt kaphatott, törlesztenie pedig azért nem kellett, mert az üdülőt az állam rögvest visszabérelte tőle, és a bérleti díj összege éppen annyi volt, mint amennyi a törlesztőrészleteké lett volna.
Tíz évvel később, Gyurcsány Ferenc miniszteri kinevezését követően azután napvilágra került, hogy az őszödi üdülőt annak idején eladásra kínáló közlemény csak egyszerű ingatlanhirdetésként jelent meg, holott a villa értéke jócskán meghaladta azt az összeget, amely felett már nyilvános versenytárgyaláson kellett volna értékesíteni, feltüntetve, hogy állami tulajdonról van szó, és közzétéve a pályázat feltételeit, közöttük az ajánlatok felbontásának, értékelésének és az eredmény kihirdetésének a helyszínét és az időpontját is.
A tényleges ellenszolgáltatás nélkül magánkézbe került állami vagyontárgy ügyéről értesülve az MSZP akkori koalíciós partnere, az SZDSZ egyik ügyvivője kijelentette: „pártja nem akadályozza meg, hogy a Miniszterelnöki Hivatal visszaperelje a balatonőszödi ingatlant”. A bennfentesség gyanúját is felkeltő ügyletet kezdetben nagy vehemenciával támadó ellenzéki Fidesz vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezte, amire válaszul a kormányoldal egy másik, az Orbán család gazdagodását vizsgáló bizottság létrehozását is bejelentette, és bár mindkét testület munkához látott, a kormánypárti és az ellenzéki tagok paritása folytán eleve határozatképtelenek voltak, így végül elfogadott jelentés nélkül, csendben ejtették is mindkét ügyet.
Bár az őszödi üdülő ingyenes megszerzése csak a halvány előjátéka volt Gyurcsány Ferenc rákövetkező privatizációs diadalmenetének, annyi tanulsága bizonyosan van, hogy a későbbi miniszterelnök a vagyonát az állam megkárosításával alapozta meg. Története a John D. Rockefellernek tulajdonított mondást idézi: „Csak az első milliót ne kérdezzék, honnan van!” Az amerikai mágnással ellentétben azonban a közjavak kétes magánosításából meggazdagodott Gyurcsány Ferenc, ha más-más funkciókban is, de ma is háborítatlanul rendelkezik közpénzek felett, holott az előzmények ismeretében éppen ettől kellett volna őt távoltartani. Dobrev Klárának tehát igaza van, a hatalmi elittel fennálló kapcsolataik révén gazdagodó ügyeskedőknek nincs helyük a közéletben, és így nem lett volna az ellenzéki összefogás listáján sem.
Csak lefelé
Márki-Zay Péter tehát nem borította fel a sakktáblát a döntő pillanatban, és nem vált meg a közös listán mögötte sorakozó kompromittálódott pártemberektől, pedig ha az idézett tanácsadóira hallgat, vélhetően jóval több szavazót tarthatott, illetve nyerhetett volna meg, mint ahányat elveszített volna. Döntése okáról érdemi választ eddig nem adott, és még két hónappal a választás után is így vélekedett: „Azt a felvetésüket [ti. a tanácsadókét], hogy a pártokkal forduljak szembe, kerüljem meg vagy hagyjam ki őket – ezt butaságnak tartottam [...] hiszen a győzelem együtt lehetséges csak.” (Kívülről nézve ez a „győzelem” épp a pártokkal együtt nem volt lehetséges.) Veresége okairól szólva pedig megjegyezte, nem számított rá, hogy ő is összegyurcsányozható (miért ne lett volna?), másrészt felhozta a hatpárti ellenzék globális magyarázatát is, amely szerint Orbán Viktor „hagyományos választási úton leválthatatlan” (akkor miért fecsérelte erre az időt?). A korábbi összefogók iránt táplált, még mindig meglévő illúzióit jelzi az a választás utáni megjegyzése is, hogy Orbán Viktor négy éve múlva újra nyerni fog, ha „az ellenzék nem változtat sürgősen a parlamenten kívüli tevékenységén”. Belegondolni is rossz, milyen veszélynek tette ki ezzel az ellenzéki pártembereket Márki-Zay, mármint ha az ő szavára hallgatva kitódultak volna az utcára, a nép közé, hiszen például a kata- és rezsiügyben tüntetők nagyon nem kértek belőlük, mi több, a közleményükben konkrétan megtiltották nekik, hogy a tüntetéseiken a jelvényeikkel megjelenjenek. Mint írták, „ki lesznek fütyülve, el lesznek küldve! Nem fogjuk hagyni, hogy a mi hátunkon kapaszkodjanak föl!” (A közlemény jobb megértését színes kép segítette, amelyen nagy piros x-szel áthúzva szerepelt a hat ellenzéki párt neve, plusz hetedikként, a jelek szerint megérdemelten, Márki-Zay Péter MMM-je is.) Nemrégiben pedig arról értesülhettünk, MZP kemény szavakkal bírálta a DK-t a soron lévő időközi választásokon tanúsított magatartása miatt, de hozzátette, hogy „az MMM ettől függetlenül teljesíteni fogja az összefogásból adódó kötelezettségeit”. Mindez arra utal, Márki-Zay még mindig a sajátjának érzi a bukott összefogás ügyét, amelyben magára mint annak előfutárára tekint, s nem képes tudomásul venni, hogy a rosszul megválasztott partnerei kezén mivé lett a szépreményű „vásárhelyi modell”.
MZP-vel ellentétben a parlamenti ellenzék pártjainak semmit sem kell megmagyarázniuk. Ha külön-külön indultak volna a választáson, aligha jutottak volna be a parlamentbe (a hat pártból legfeljebb kettő alakíthatott volna egy-egy néhány fős törpefrakciót), s ezért inkább összefogást hirdettek, amivel összeterelték és kész helyzet elé állították az ellenzéki érzelmű szavazók még mindig számottevő tömegét, hogy azután a tőlük bezsebelt szavazatokkal maximalizálják a megszerezhető mandátumaik számát. Az őket közös indulásra kényszerítő fideszes választási törvény számukra édes kényszernek bizonyult, hiszen ez biztosította a parlamenti túlélésüket, s cserében eljátszották az előválasztás nevű színjátékot, amelynek a címét és a díszleteit ugyan megtartották, de az eredeti cselekményét és a szereposztását a felismerhetetlenségig megváltoztatták. A Fidesz és kvázi-ellenzéke közös színielőadásának a célja a status quo megőrzése volt, amelytől az egyiknek az uralma, a másiknak a fennmaradása függ. Az ellenzékinek mondott képviselők alakítását a kormány tisztes gázsival honorálja, amely a mezei honatyák esetében is meghaladja a ciklusonkénti kétszázmilliót, s ennyiért már érdemes olykor szólásra emelkedni a parlamentben, és harcos szavakkal ostorozni a rendszert a kamerák előtt.
Nem feledkezhetünk meg a kvázi-ellenzék fontos segédcsapatairól, az úgynevezett közvélemény-kutatókról sem, amelyek jellemzően kétféle iskolát követnek. A pártokhoz bekötött cégek, így az IDEA (DK), a Publicus (MSZP) és a Republikon (MSZP-Párbeszéd) üzletileg is érdekeltek abban, hogy a megbízóik számára viszonylag kedvező, a nyilvánosság előtt is lobogtatható eredményeket mérjenek, hiszen megrendeléseik előfeltétele, hogy a számukra is bevételt biztosító pártkassza forrásai ne apadjanak ki. A másik felfogás, avagy a Závecz-modell nem a valamely párthoz való kötődésen alapul, hanem a „nálunk a kuncsaft az első” elvet követi, amely a mindenkori megbízó számára mér elégedettségre okot adó eredményeket. (A módszer kockázata, hogy olykor ellenérdekelt megbízók időben egymáshoz közel eső megrendeléseit is teljesíteni kell, ami óhatatlanul is egymásnak ellentmondó eredményekhez vezet, ez azonban a két mérés között hirtelen megváltozott közhangulatra vagy valamilyen váratlan külső tényezőre hivatkozva bízvást kimagyarázható.) A másik, említésre méltó feladatkör, amelyben az említett cégek vezetői fontos szerephez juthatnak, a pártok esélyeinek a nyilvános latolgatása egy-egy választás előtt. Ezt a tevékenységüket az érintettek természetesen a megbízóik által elvárt módon gyakorolják, s szavaikat a balliberálisnak mondott sajtó zöme mint elfogulatlan szakértők szavait terjeszti (akár a fideszes elemzőkét a közmédia).
A kvázi-ellenzéknek tehát kipróbált, jól felépített és a magasabb szinteken a kormányoldallal is együttműködő hálózata van, amely uralja az ellenzéki térfélen kiépített hadállásait, és védelmet nyújt a kívülről érkező riválisok térnyerési kísérleteivel szemben. De míg a Fidesz minden alattomos hatalomtechnikai rafinériája ellenére is az, ami, a hatpárti ellenzéknek nincs saját identitása, hiszen az őket összetartó egyetlen kohéziós erő a politikai kartell, amelybe tömörültek, és amelynek az elpusztíthatatlanságukat köszönhetik. Ezért talán nem megbocsáthatatlan túlzás ezt a Fidesz hatékony támogatásával létrehozott hatpárti összefogást és az annak nyomán megrendezett előválasztást a választói akarat kisiklatására szervezett összeesküvésnek nevezni, amellyel a kvázi-ellenzék pártjai csalárd módon, valós felhatalmazás nélkül tettek szert képviselői helyeikre. Ennek ódiumában, ha nem is egyenlő mértékben, de mind a hat párt összes képviselője osztozik, hiszen tudhatták, hogy megbízatásukat nem a valós választási lehetőségeiktől megfosztott szavazóknak, hanem pártjaik vezetőinek köszönhetik, aki a listaállítási alkudozás során bevetett hamis ígéreteikkel és valódi fenyegetéseikkel, megkötött, majd felrúgott egyezségeikkel és mindenekelőtt egymás módszeres körbezsarolásával szerezték meg számukra a parlamenti helyeket.
A hatpárti színjáték (amelynek különösen visszatetsző vonása volt a sokezernyi utcai önkéntes és szavazatszámláló áldozatkészségével való visszaélés) a NER hatalmon tartásán túl a kormányváltást akarók körében a választás után a szokásosnál is nagyobb bénultságot okozott. Míg az előző vereséget követően még több tízezres, elkeseredett tömeg tüntetett Budapest utcáin elsősorban az ellenzék és csak utána a kormány ellen, mostanra csak a politikai apátia maradt, az autokrata hajlamú vezetők régi támasza, amelynek előképe a Kádár-kori „sose lesz vége” hangulat.
Ezzel szemben az örök és megbonthatatlan hatpárti összefogás még korántsem húzta le a rolót. Mivel a közös induláshoz fűzött reményei idén áprilisban fényesen beigazolódtak, a módszert a két év múlva esedékes EP-választáson is bevetheti. Mindezt persze még korai lenne nyíltan kimondani, ezért az MSZP társelnöknője az ügyben mindössze ennyit mondott: „Az MSZP akár egyedül [értsd: önállóan] is hajlandó részt venni az európai parlamenti választáson.” (A hangsúly az akár szón van.) „Készen állunk az önálló indulásra” – nyilatkozta ugyanerről a szintén MSZP-s Molnár Zsolt – „bár nem feltétlenül ez a kívánatos”. Mindez arra utal, hogy az összefogók változatlanul bíznak a választói memória rövidségében, és az őket egyáltalán nem kedvelő, de alternatíva hiányában mégis rájuk voksoló ellenzéki kényszerszavazók támogatásában. Annak, hogy a számításuk valóra váljon, vélhetően csak egy ellenszere van.
„Túl sok az ellenzéki párt” – jelentett ki a választás utáni napokban előbb a DK, majd nem sokkal később a Momentum elnöke is, de ezzel nem az esetleges önfeloszlatási terveikre, hanem Márki-Zay Péter pártalapítási szándékára utaltak. Való igaz, számukra meglehetős kockázattal járna egy nem összefogás-kompatibilis ellenzéki párt megjelenése, amely a NER hegemóniájának a megtörését annak a külső védvonala, a parlamenti alibiellenzék ostromával kezdené, és ezzel maga mögé állíthatná mindazokat, akik az orbáni modellt és az ellenzék szerepére méltatlan összefogókat egyaránt elutasítják. (Az ő előőrseik léptek színre a múlt októberi miniszterelnök-jelölti előválasztáson is, amikor az MSZP és a DK jelöltjével szemben győzelemhez segítették Márki-Zayt.)
Egy ilyen párt nemcsak a társadalom nem fideszes többségének a támogatására számíthat, hanem arra az erkölcsi felhajtóerőre is, amely a riválisaitól megkülönbözteti. Ha az első erőpróbáján, a 2024-es EP-választásokon kibuktatja az összefogott kvázi-ellenzéket az európai parlamentből, az a NER lélekharangjának a megkondulása is lesz.
A publicisztika rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
