Nem Magyarország az egyetlen hely a világon, ahol a „liberális” kifejezés szitokszóvá vált. Az amerikai konzervatívok például rengeteg (nyelv)politikai munkát fektettek ennek elérésébe, bár a liberális arrafelé eleve mást jelent, mint nálunk: az egalitárius baloldaliakat nevezik így. Illetve ők nevezték így magukat, míg a szép lassan stigmatizálóvá vált minősítést fel nem váltotta a „progresszív” elnevezés. Ami akár egyfajta elégtételt is jelenthetne az eszmei-fogalmi pontosság szempontjából, ám aligha helyezi vissza saját jogaiba a jobb sorsra érdemes liberális jelzőt.
A kifejezés hazai pályafutásának alakulásában a Fidesz amerikai kampánytanácsadóinak keze is benne lehet, de a liberalizmus lejáratódása jóval korábban kezdődött. Az első és legfontosabb lépést a pejoratívvá válás felé az jelentette, hogy a rendszerváltó SZDSZ a liberalizmus képviseletét összekötötte az utódpárti MSZP-vel, létrehozva ezzel a magyar politika legneuralgikusabb törésvonalainak egyikét. A jobboldal szótárában innentől a „liberális” és a „kommunista” jelző – amelyeknek jobb esetben egymás ellenpontjainak kellett volna lenniük – szinonimaként szerepelt. Hozzátéve, hogy minél inkább jobbra helyezkedett el valaki az ideológiai spektrumon, annál hajlamosabb volt azt vallani, hogy a liberálisok még a kommunistáknál is rosszabbak, vagyis lényegében amellett foglalt állást, hogy az egyéni szabadság maximalizálása rosszabb a szabadság hiányánál.
Erre az alapra már könnyen építhetett a 2010 utáni Orbán Viktor, aki a Fidesz – pontosabban „a magyarok” – aktuális ellenségét a kommunisták helyett egyre inkább a liberálisokban találta meg. Az új fogalmi kapaszkodóra nemcsak a szocialisták végzetes meggyengülése miatt lehetett szükség, hanem az ellenzék általános gyengesége miatt is, ami a kormányoldal háborús retorikájának nemzetköziesítését tette szükségessé. A liberálisokra – újabban „libernyákokra” – pedig lehet úgy hivatkozni, mint a mi kommunistáink nyugati megfelelőire, akik valamiféle új internacionalizmus keretében akarják korlátozni Magyarország szuverenitását (értsd: Orbán Viktor szuverenitását). Így lett Brüsszelből Moszkva a Marshall-segéllyel felérő európai uniós források ellenére.
A „liberalizmus” ellen folytatott kormánypárti küzdelemnek azonban ennél is fontosabb motívuma az egyéni szabadságjogok csorbulásával kapcsolatos érzékenység visszaszorítása. A lényeg, hogy a liberalizmusról mindenkinek a végletes szabadosság jusson eszébe (lásd még: „szakállas bácsik”), nem pedig annak eredeti értelme, vagyis a hatalmi önkény intézményes korlátozása. Különösen így van ez a liberális demokrácia esetében, amellyel szemben az Orbán-rendszer illiberális demokráciaként – esetleg „régi vágású kereszténydemokráciaként” – határozza meg magát. Amit azért tud megtenni, mert a köztudatban nem él benne eléggé, hogy a „liberális demokrácia” nem a demokrácia valamiféle – történetesen liberális – torzulását jelenti, hanem azt a politikai rendszert, amely éppen a többség uralmaként felfogott demokrácia bizonyos torzulásait hivatott orvosolni.
Hogy a népuralomnak megvannak a maga árnyoldalai, azt az ókor óta tudjuk: Arisztotelész az elfajzott rendszerek közé sorolta a demokráciát, Arisztophanész pedig – Arany János magyarításában – egyenesen „democsokráciaként” írt róla. (Az utóbbi kifejezés egyébként számos publicisztikában visszaköszön egy-egy választás után, amelyek szerzői jellemzően nem elégedettek az eredménnyel, ezért arról értekeznek, hogy „hülyék választanak meg gazembereket”.) Az újkorban pedig az amerikai demokráciáról írva Alexis de Tocqueville figyelmeztetett arra a veszélyre, amit „a többség zsarnokságának” kialakulása jelent. A modern demokrácia liberális eleme, vagyis a hatalmi ágak szétválasztása, valamint a fékek és ellensúlyok rendszereként ismert intézmények éppen a többség által megválasztott kormányzat hatalmát korlátozzák a kisebbségben maradtak védelme érdekében.
Ez a Fidesz retorikájában általában úgy jelenik meg, hogy „senki által meg nem választott” szereplők akarnak beavatkozni a kormányzat munkájába. Ez a vád adott esetben akár jogos is lehet, de az Orbán-rendszer arra épül, hogy lehetőleg senki és semmi ne korlátozza a kormánytöbbség hatalmát. Természetesen még egy jól működő demokráciában is kialakulhat egyfajta választott diktatúra, például háború vagy egyéb rendkívüli állapot esetén. Ilyesminek lehettünk szemtanúi Magyarországon is a koronavírus első hullámának idején. Azt azonban, hogy hazánk aligha sorolható a jól működő demokráciák körébe, mi sem mutatta jobban, mint hogy a felhatalmazási törvény elfogadása, majd visszavonása vajmi keveset változtatott a kormány tényleges mozgásterén.
Összességében tehát nem kell különösebben szeretni sem a „libernyákságot”, sem a „democsokráciát”. Az viszont minden állampolgár elemi érdeke, hogy a politikai rendszer demokratikus és liberális elemei – a többségi elv és annak korlátai – egyensúlyban legyenek. Hogy ennek hiánya hová vezet, azt tökéletesen demonstrálja az Orbán-rendszer. Pedig a többség hatalmának korlátozása már csak azért is fontos alapelv, mert sosem lehet tudni, legközelebb ki marad kisebbségben.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomatott változata a Magyar Hang 2020/34. számában jelenik meg, augusztus 21-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/34. számban? Itt megnézheti!
