Madár

Iszom a bort, ölelem a babámat, úgysem érem keresztül a hazámat, énekelte Kollár-Klemencz László a Margó fesztiválon, barátom és kolumnatársam, Vass Norbert könyvbemutatóján. A mű egyfajta novellafüzér, az a címe, hogy Indiáncseresznye, a 90-es évekről szól, egész jó, vicces meg minden, olvassanak mindennap. Az a helyzet, hogy én szeretem ezt a boros-babámos-hazámos dalt, meg-megérint – nem volt ez másként a Petőfi Irodalmi Múzeum 36 Celsius-fokos Lotz termében sem, egy felújított metrószerelvényben is lehettünk volna a 3-as vonalon –, a feleségem hasonlóképpen van vele, egyfajta kedvence ez neki is.

Én általában sok-sok zenét hallgatok, hála a Spotifynak, de magyart aránylag keveset, nem lelek közte sok olyat, amelyek pont nekem szólnának, pláne rólam, ritkán érzünk rá egymásra. Nem volt ez mindig így – a Piramist vagy az Eddát hagyhatjuk, ne feszegessük a gyerekkort, de Cseh Tamást például ne hagyjuk sose –, később azonban így lett, ördög tudja, miért, egyszer majd végiggondolom rendesen.

Hiszen nyilvánvaló, hogy nem élhetek muzsikaszó nélkül. Sőt mi több: újabb és újabb, a frissnél is frissebb muzsikaszók nélkül. Kellenek, mint egy falat kenyér, a zene maga az élet, bármi történik velünk bármikor, mindennek soundtrackje van.

Mármost a fentebb említett Kollár-Klemencz-dal kivételt képez néhányadmagával – noha nem angol, nem orosz, nem francia, nem dán, nem is svéd –, majdhogynem harmónia kezd képződni köztünk. Külön érdekessége a zeneszámnak, hogy Borisz Grebenscsikov és az Akvárium 1996-os Navigátor c. lemezén van egy másik zeneszám, A leggyorsabb repülőgép c., amelyben egyebek közt arról esik szó, hogy остается лишь одно, пить вино, да любоваться, если б не было тебя, я б ушел давным давно, ez szabad fordításban így hangzik: nem marad más, mint inni a bort és szeretni, elmentem volna rég, ha te nem lennél. Izgalmas egybeesés. Nem mintha rendkívüli dolog lenne párhuzamot vonni a fontos dolgok között.

Ha már itt tartunk, hadd meséljem el – további autobiografikus elemekben bővelkedve –, hogy nekem is volt könyvbemutatóm a Margón. Azaz nekünk, mivel öten jegyezzük a Katonakönyv c. kötetet – Huncík Péter a Felvidékről, Makai József a Délvidékről, Tóth Tibor Erdélyből, Horváth Viktor Magyarországról a további négy szerző –, amely a 80-as évekről szól, és amelynek szintén van soundtrackje, illetve bort is tartalmaz. Nem a legjobbakat, ezt indokolt elismernem, fehérorosz almabort és szesszel dúsított azerbajdzsánit nem szívesen fogyasztanék mai fejjel. De a zene a helyén van.

Anélkül, hogy túlzásba vinném a szpojlerezést, elárulom, hogy történetem egy pontján Vikidál Gyula arról dalol, hogy szállj fel a csillagokba, szél könnyű szárnyán szállj, Kárpátok gyűrűjéből szállj fel, szabad madár! Arról nem tudok, hogy ezzel a szép magyar slágerrel párhuzamba állítható más nyelvű ének készült volna valahol valaha. De azt tudom, hogy mindenképpen katartikus hatást volt képes kiváltani Fehéroroszország mélyén, fél évtizeddel a nagy fordulópontokat megelőzően. Sokszor szoktam értekezni róla, hogy fontos az esztétika. Ugyanez a helyzet a kontextussal is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/25. számában jelent meg, 2019. június 21-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/25. számban? Itt megnézheti!