Madárbölcselet

Ott maradt a kar, és benne a tű (lemezjátszó ez, nem heroin), sercegés támadt a nyomában. És csend, ámde korántsem néma. Paul Wellert felváltották a madarak. Csivit. Nász. Letelepedés. Újra. Fecskék érkezése. Gerlék. Párban. Varjú a diófán. Alighanem látta még Kossuthot. Kuvik. Bagolyféle. Nem az, aminek látszik. Rigók, macskák elől el.

Tavasz. Boldogság. Lenne. Legalább herr Wohlleben és Daniel Chamovitz óta tudjuk, hogy az érzékek birodalmában mindez nem tréfadolog. Ámde új tudás is jön, ráépülve és rárepülve a tapasztalatra. Tyúkeszűek-e a madarak? Ez a kérdés, a választ megadja Philippe J. Dubois és Élise Rousseau (nomen est omen), kiadó magyarul a Park, akiknél szépen rögzült a védelem. A könyv címe Tyúkeszűek-e a madarak?

Én meg nézem a gólyákat, a feszt kiszolgáltatottakat. Esőnek, esetleg havasnak. De mi van itt pontosan? Természettudományos kutatások és etológiai, szociológiai vizsgálatok sora igazolja azt, ami ősidők óta megjelenik irodalmi és mitológiai példázatokban: a madarak tükröt tartanak (mintegy) a Homo sapiens elé, Perzsiától Amerikáig. Sokfélék, színesek, mint mi. Madarat tolláról, embert barátjáról, na persze. Nézem őket, mint magunkat. Ez a harkály például, itt most a vén diófán, másként fakopáncs, hogy nem kap agyrázkódást munka közben?

Tanácskozás. Fecskék cikáznak, mint a villám. Mert megjöttek, ezer veszélyen át. Távolság, törékenység, betegségek, repülőgépek, toronyházak, mezőgazdaság-ipar. A legtöbben másfelé mennek már, ahol van még sár, nem csak aszfalt. Mert abból készül a fészek. Pedig a fecske a magyar néplélek szerves része, akár a gólya. De a nép lelketlenné vált, akár a császár, és leveri a fészket. A fecske emlékszik minderre.

Ezen a télen nem tudtam etetni a madarakat. Mégis maradtak a rigók, tollazatuk fekete, csőrük sárga, itt van mindjárt kettő a bodzabokorban, macskákkal dacolva. Számtalan kérdés a szép húsvéti melegben, felröppennek, mint a madarak. Milyen a szerelmi életük? Hűségesek vagy poligámok? Nyugodtak vagy féktelenek? Egyesek miért megveszekedett vándormadarak, mások miért megrögzött otthonülők? Megint mások miért keverik a rock and rollt a kispolgárral? Mi jobb, sokáig nevelni a fiókákat, vagy hagyni, hogy mielőbb kirepüljenek, és maguk boldoguljanak? Miért van, hogy a gerlepár (irány a kémény, éppen most) igazságosan felosztja a házimunkát, a pajzsos cankó (lásd még veszekedő sneff) hímje viszont nem halad a korral, és megmaradt rémes macsónak? Milyenek a mindennapjaik, hogyan viselik a hideget, esőt, szelet, sötétet, mit jelent nekik a Hold és a csillagos égbolt, és igaz-e hogy elrejtőznek a haláluk órájában? Szóval, mi megy itt a fejem fölött az első pillanattól az utolsóig?

A válasz egy része a kötetben, belelapozok gyomlálás közben. A kert nyilván kolostori, de azért van mit kidobni, mielőtt térdig érne. Philippe J. Dubois ornitológus, utazó, könyvkiadó, gyerekkora óta szenvedélyes madármegfigyelő, az egész világot bejárta. Széljegyzet itt: sárga irigység. Élise Rousseau író, természetfilozófus, szerzőtársával együtt a biodiverzitás féltője és őrzője. Jól néznek ki a pulóverükben.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/17. számában jelent meg, 2019. április 26-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/17. számban? Itt megnézheti!