Tamás Gáspár Miklós a Magyar Narancs hasábjaira írt egy alapos elemzést a Fidesz és a Jobbik helycseréjéről, ennek a folyamatnak az általa vélt mozgatórugóiról. Az igen alapos és logikus módon levezetett elemzés néhány korántsem lényegtelen aspektust nem foglal magába, ezeket igyekszem az alábbiakban összefoglalni. Míg TGM elsősorban a Fidesz színeváltozására összpontosított tárcájában, én igyekszem a Jobbik jelenét és múltját górcső alá venni, valamint felvázolni, miképpen válhat a modern magyar politikai élet Koppányából István király.
Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy TGM a magyar politikai baloldalon talán az egyetlen a komolyan vehető elemzők közül, aki a magamfajta reakciósok számára szellemi kihívással bír, a köztünk lévő politikai távolság ellenére is intellektuális élmény írásainak olvasása. Nem utolsósorban ő az, aki szélsőbalos elvei ellenére elismeri, elfogadja, hogy létezik élet a szélsőbalon kívül is, amely magatartást ilyen vérzivataros időkben meg kell becsülnünk. És végül TGM az, aki rendre védelmére kel akár az ellenkező oldalon állóknak is – ezt tette a most idézett esszében Vona Gábor esetében is.
Én négerelek, te négerelsz, ő négerezik
Sokaknak szolgált kielégülésül, hogy a píszí utáni világban immár „büntetlenül” négerezhetnek, faji homogenitásozhatnak és migráncsozhatnak.
A Jobbik régmúltját és jelenét magam is Tamás Gáspár Miklóshoz hasonlóan ítélem meg, azonban az e két idősík közötti történéseket én másképp értelmezem. Valóban, a Jobbik vulgárnacionalizmusból jön, beleértve mind Kovács Dávid elnökségének időszakát, mind Vona Gábor elnökségének első éveit. A párt ezen, általam vulgárnacionalistának nevezett korszaka magán hordozta a kelet-európai szélsőjobb összes mételyező vadhajtását. Minden olyan jellemzővel bírt, amely egy „régivágású” kereszténydemokrata, konzervatív párt számára elfogadhatatlan kellene, hogy legyen. A kereszténységet csupán a nemzsidó értelmében használta (lásd még: ősmagyar, pogány, ezoterikus tendenciák), meglehetősen antikapitalista és piacellenes volt, valamint Nyugat- és EU-ellenes, antiatlantista és „természetesen” cigányellenes. Ez utóbbiban egyébként különbözött a rendszerváltás utáni szélsőjobbos kísérletektől, a társadalomban nagyon is meglévő cigányellenességet sem a budai szalonantiszemita Csurka-féle MIÉP, sem az egyéb kisebb politikai vállalkozások sem akarták (merték) felvállalni. A Jobbik politikájának alakítói felismerték, hogy a magyar jobbszél célkeresztjét a zsidókról a (nemzetközi oltalom híján) összehasonlíthatatlanul védtelenebb cigányokra hasznos fordítani, megjelenítve ezzel a társadalom minden rétegében jelen lévő – nagy részben közvetlen tapasztalaton is alapuló – ellenszenvet. Ez az egyébként, amit a Fidesz megtanult a Jobbiktól: csapj le egy olyan lappangó gyűlöletre, amelyet eddig a politikai korrektség okán senki nem jelenített meg, de nagyon is jelen van a társadalomban. Így váltak céltáblává a migránsok és újabban a hajléktalanok.
A Jobbik még néhány dologban különbözött a jobbszél korábbi áttörési kísérleteitől: tehetségek, képzettek és fiatalok voltak. A 2006-os év rendőrségi kardlapozása, szemkilövései és lovasrohamai még nem jelentettek a közvéleményben is lemérhető áttörést a Jobbik számára, azonban egy sokkal fontosabbat „megkapott” ezzel a párt: immár nem egy szűk kör szubkultúrája volt, hanem több száz, több ezer politikai aktivizmusra bevethető és a pártot nyilvánosan felvállaló friss tevékeny szereplőt kapott, és egyúttal a legfontosabbat: hitet. Hitet abban, hogy ez lesz az az erő, amely a szélsőjobbot a peremről végre beemeli a nagypolitikába, 3–5 százalékos, semmire sem jó választási eredménytől való elrugaszkodással végre tényleges ráhatása lehet Magyarország életének alakítására. Emiatt elkezdtek a fragmentált szélsőjobbos csoportocskák betagozódni a Jobbik védőszárnya alá. Közhelyszerű, hogy a Magyar Gárda ötlete milyen óriási lökést adott a radikális pártnak, ezért ezzel a szemponttal nem is foglalkozom most az említés szintjén túl.
NER-fenntartó ellenzéki erők
Vajon kinek volna jó, hogy megint csak két választási lehetőség maradjon: az Orbán-rendszer és a régi baloldal?
Talán még sok-sok cikluson át lett volna a Jobbik a Fidesz „hasznos idiótája” a centrális erőtér fenntartásában 2010 után, ha nem Vona Gábor vezette volna a pártot. Vona azonban egyrészt nem elégedett meg a NER által neki fenntartott 15 százalékos sávval, másrészt tudható, hogy a gárdamellényt már korábban is fojtogatónak érezte. Vona kínosan ügyelt arra – teljesen mindegy, hogy ravasz számításból vagy mély meggyőződésből –, hogy őt magát személyében soha ne lehessen semmilyen „vörösvonal-átlépéssel” vádolni. Elfogadta a „nemzeti radikális” politikát, mint amely a parlamenti jelenlétet biztosítja pártjának, ám ismerhette Torgyán József találó bonmot-ját: „szélről csak ordibálni lehet”. Egy-egy elejtett félmondatából tudni lehet: „belőle Orbán Viktor nevelt demokratát”. Azáltal tudniillik, hogy látta, hova viszi az országot a lényegében a Jobbik 2010 előtti rendpárti programját megvalósító Orbán Viktor. Ezért megpróbálta a lehetetlent: a fent felvázolt gyökerekkel és az azokat valló személyekkel pártját átkonvertálni egy modern, angolszász értelemben vett konzervatív párttá. Talán nem véletlen, és a kísérlet kudarcát előrevetítő az, hogy ezt nem merte konzervatív fordulatnak hívni, hanem a „néppártosodás” fogalmát vezette be a brandváltásra. Jól érezte, hogy a Fideszt jobbról lehet legyőzni, azonban ehhez első lépésben a Fidesz politikáját gyűlölő, elsősorban nem jobboldali rétegeket kívánta megnyerni.
Ezzel azonban harapófogóba fogta saját magát: nem lehetett eléggé jobboldali, nehogy elriassza a meghódítani kívánt rétegeket, ezzel azonban nem tudott egy „jobb Fidesszé” válni, nem mutatta-mutathatta meg a néppártosodás végcéljának igazi arcát: egy polgári, piacos, nemzeti-konzervatív politikai közösséget, amilyen a Fidesz volt Orbán kormányzásának első ciklusában, 1998-tól 2002-ig.
Eközben a homokszemek kezdtek kiperegni Vona Gábor markából: kezdetben a Fideszhez húztak, majd a választási kampány hajrájában nyíltan is a Fideszre való szavazásra buzdítottak az igazán kemény arcok, Morvai–Gaudi-Nagy párosa, Budaházy György és követőik. A Fidesz kezdte teljesen átvenni a 2010 előtti Jobbik helyét a palettán: szélsőjobboldali párttá vált, és ez – azzal az aspektussal együtt, hogy ők kormányzati pozícióból meg is tudják valósítani azokat a radikális elképzeléseket, amelyről a Jobbik csak beszél(t) – gyilkos elegyet alkotott Vona Gábor politikája számára. Holott még ekkor is beleállhatott volna, és előre hozva a végcélt folytathatott volna karakteres polgári politikát; azt a baloldali réteget, amely az Orbán-gyűlölettől vezetve már Jobbik-szavazóvá vált, nem zavarta volna egy jobbközép kommunikáció, ők azért választották a politikai palettán elfoglalt helyüktől függetlenül a Jobbikot, mert Vonában látták „a” kihívót. Így vélhetőleg egyfajta szeszélyként elnézték volna neki a konzervatív értékek hangoztatását, amely azonban lehetőséget biztosított volna Vona Gábornak a Fidesz szavazótáborából a „rabláshoz”, amely nélkül, mint az az eredményekből látszik, megközelíteni sem lehet(ett volna) a Fideszt. Stratégiai hiba volt már a kezdetektől lemondani a Fidesz-szavazók elcsábításáról. Könnyen megérthető, hogy a legnagyobb táborból a legkönnyebb lecsípni.
Törvényszerű volt, hogy a Jobbik számára csalódással járó választások után azonnal megindul az erjedés, és előbújnak a „vakondok” (© Áder János). Toroczkai Lászlónak dobbantót jelentett a Vona által biztosított Jobbik-alelnökség, a „Fidesz-ügynöki” tevékenysége és az új párt alapítása. Levegő természetesen nincs már a Mi Hazánk számára az újból megcélzott szélsőjobbon, hiszen azt a terepet már teljesen eluralta a Fidesz, és csak addig fogja tenyerén hordozni őket a fideszes média, amíg Toroczkai-mór elvégzi a kötelességét.
Egy lépés hátra - kettő előre
A választás óta nagyot nőtt a szememben Vona Gábor.
Ugyanakkor a Jobbik – ahogy ezt TGM is írja – természetesen kivéreztetésre van ítélve. Vona Gábornak azonban még van egy esélye. Amennyiben jól tudja időzíteni visszatérését, addig meg tudja őrizni az „Orbán egyetlen potens kihívója” nimbuszát, politikai innovációt ad bele, és egybe tudja gyűjteni a polgári Orbán árváit, valamint a saját, az új, konzervatív-keresztény arcéle miatti új rajongótáborát (nem utolsósorban a Fideszről teljesen lemorzsolódó polgári értelmiséget, amely aztán mágnesként funkcionálhatna a középosztály számára), akkor van rá esélye, hogy elérkezzen oda, ahova elindult a nagy menetelése kezdetén. Hogy ő legyen a szélsőjobboldali, elaggott Orbán Viktor nyugatos, jobbközép alternatívája, akit ugyan dörmögve, de még talán Tamás Gáspár Miklós is elfogad. Ez csöppet sem kockázatmentes vállalkozás, de az egyetlen, amely 2018 nyarán, a harmadik kétharmad lassan kiépülő új Kádár-korszakában működőképesnek tűnik.
A szerző publicista, filmes szakember Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 11. számában jelent meg, 2018. július 27-én. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 11. számban? Itt megnézheti. Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
