Szabaccság, elvtársak! Szabaccságkoncert!

Harminc éve, amikor a budapesti Hősök terén újratemették 1956 mártírjait, én tizenkét évesen meg voltam róla győződve, hogy Nagy Feró, a Beatrice rockzenekar frontembere a legnagyobb punklázadó, akit ez a magyar ugar szülhetett. Nagyon nem is járhattam távol az igazságtól, hiszen a punk teljesen mást jelentett a nyolcvanas évek kommunista Magyarországán, mint a pihe-puha nyugat-európai kapitalizmusban, ahol a szórakoztatóipar része volt, míg idehaza börtönnel, de legalábbis tiltással fenyegető valóság.

Így hát mi is lehetett volna egy nyiladozó elméjű kiskamasznak nagyobb királyság, mint hogy azt óbégassa a nagymuttertől elhappolt baboskendővel, hogy „Úgy érezte, szabadon él!”. Nagy Feró rendszerellenessége még a nyugati határhoz közeli megyeszékhelyen élő (nálunk a nyolcvanas évek végén már fogni lehetett az osztrák tévécsatornákat, amely tényleg maga volt a Nyugat) kiskamasznak is átélhető volt. Az iskola nyolcadikosai – a mi aktív baboskendőlengető támogatásunk mellett – még azt is elérték nem kicsi botrány árán, hogy levetítsék a kertvárosi iskolánkban Vitézy László és Vicsek Ferenc Beatrice-filmjét.

Innen szép nyerni, az életmű kész, egy rendszerváltás esetén az ilyen lázadókat pajzsra emelik, és nincs más dolguk, mint hogy a nekik állított szobrot fényesítgetik, szidolozzák. Csakhogy Magyarországon vagyunk, ahol törvényszerű, hogy az idoloknak állított szobrokat maguk az idolok rombolják porig. Nagy Ferónak nemcsak saját emlékműve lezúzása sikerült, hanem ő még rá is vizelt a földdel egyenlővé tett maradványokra.

Az utóbbi lépésre múlt hét végén, a szarkasztikusan Szabadságkoncertnek nevezett nagy mintájú emberkísérlet alkalmával került sor, amelynek arcául Nagy Ferót választotta a cinikus hatalom („majd mi megmutatjuk, hogy a legjobbjaitokat is be tudjuk törni”). Az agyonreklámozott rendezvényen, amely álcája szerint az ’56-os hősökről az újratemetés évfordulóján emlékeznek meg, valójában egy nagy mintás „történelemhekk”, amely azt hivatott bizonygatni, hogy csakis Orbán Viktor 30 évvel ezelőtti ijesztő beszéde nyomán kotródtak el a megszálló csapatok a hazából.

1989. június 16-ára, amikorra Orbán beszéde elhangzott, már 10 400 szovjet katona (a Magyarországon állomásozók több mint 20 százaléka), közel 300 harckocsi, 150 páncélozott harcjármű, valamint a szárazföldi tüzérségi technika 90 százaléka elhagyta az országot. Három hónappal a későbbi miniszterelnök elhíresült beszéde előtt Cserhalmi György színművész a Magyar Televízió épülete előtt már felolvasta azt a tizenkét pontot, amelynek egyike az volt, hogy „Vonják ki a szovjet csapatokat hazánk területéről!”.

A mai hivatalos állampropaganda szerint ezek mintha meg sem történtek volna. Csak Orbán és az ő beszéde. Ami révén Orbán Viktor azzá az infantilis vendéglátóvá vált, aki még akkor is lökdösi kifelé a nemkívánatos vendéget, amikor az már átlépte a küszöböt: „Mennyémá! De hiszen megyek! De akkor is mennyémá!”.

Ehhez a történelemhekkeléshez asszisztált az én kiskamaszkori idolom, Nagy Feró is ahelyett, hogy az első sorból üvöltötte volna: „Hazudtok!”. Tette mindezt a rendszerváltás szimbolikus pillanatára emlékezni hivatott koncerten az egykori besúgóval egy színpadon. Így nem maradt más, mint hogy én üvöltsem az ő képükbe: Feró és Vikidál, hazudtok!

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/25. számában jelent meg, 2019. június 21-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/25. számban? Itt megnézheti!