Az ragályrul

Annyi szó esik az idősekről a koronavírus kapcsán, beszéljünk inkább az eggyel fiatalabbakról, a középkorosztályról, a „negyven az új harmincasokról”.

Az a nemzedék élte eddig a virágkorát, és azt találta most oldalról telibe a világjárvány, amelynek semmilyen válsághelyzetet nem kellett még átélnie, amelynek csak (burokban) megszületnie volt nehéz. A nyugati világban ennek a korosztálynak minden megadatott, mi szemének és szájának az ingere volt. Harminc éve Magyarország is a nyugati világhoz tartozik (amit Orbán tett ennek ellenében, azt most hagyjuk), én pedig ehhez a generációhoz tartozom, a 70-es évek végén születtem. Kádár János már nem a padlásokat seperte le, hanem a gazdasági problémákat söpörte a szőnyeg alá. Tudta, rendszere addig marad fenn, amíg a látszólagos jólét is fennmarad, ezért újabb és újabb hitelfelvétellel igyekezett a fridzsiderszocializmus ingatag kulisszáit megtámogatni.

Ez az a generáció, amelynek már a szülei sem láttak háborút. Apám hatéves volt ’56-ban.

A nagyapám viszont végigharcolta a második nagy háborút. Emlékszem, mi, gyerekek borzongva hallgattuk a világháborús történeteit éjszakánként, amikor a sokadik unszolásra végre rászánta magát, hogy meséljen. Reszkettünk, mintha csak egy hatásos horrorfilmet bámulnánk, de nem azért, mintha a nyolcvanas évek szürke, unalmas Magyarországán átélhetők lettek volna háborús borzalmak, inkább azért, mert a horrorfilm főszereplője az öregapánk volt. Úgy csodálkoztunk rá ezekre a történetekre, mint Antoine és Désiré Bereményinél és Cseh Tamásnál a mosolygós kék szemű, rőt hajú öregemberre: „fejemben összekeveredtek a féldecik s kormányzatok / neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is […] tankcsapdákba hugyoztam, ettem lótetemet, és mégis itt vagyok”.*

Öregapámnál volt vicces történet az ellenségtől áttévedt lóval, amelyre oldalszalonnák voltak aggatva, aztán mesék arról, hogy csalánlevest kellett enni a fogságban, mert nem volt más. És véresen komoly elbeszélés arról, hogy ő nem vállalta a zsidók tömegsírba lövését, hiába ajánlottak valamit e „munkáért” cserébe a németek.

Na ezt az elkényelmesedett, „korcsosult” (megint csak Bereményi) korosztályunkat találta most meg ez a járványocska, a többség számára teljesen váratlanul. Most bebizonyíthatjuk, „hogy lesznek ezek túlélők”. Egy ilyen pandémia olyan, mint egy háború, csak most nem az él túl, aki kemény, hanem aki okosabb. Nem az éli túl, aki továbbvonszolja magát a Donnál a hótengerben, hanem aki akkor sem veszi le a maszkot, amikor ferdén néznek rá az utcán.

Ahogy a Római Birodalom elkényelmesedett polgárai rettegték a vad barbárokat, ám a limesen kívüli problémának gondolták, úgy rettegtük mi is a járványokat. Ám a szörnyű, ragályos betegségeket már vagy egy évszázada mindig a modern nyugati világ limesein kívül tarthatónak hittük. A mediterráneumon túli Európa vad erdeiben élő „nemes vademberek” távolinak tűntek Róma hét dombjáról nézve, távol a Forum Romanum, a Colosseum csillogásától, és főleg távol a „cirkuszt és kenyeret” korabeli alapjövedelemtől. Rettegtek tőle, hogy nekik, civis Romanusoknak is olyan embert próbáló körülmények között kell megszerezniük a napi betevőt, mint a határvonalon kívülieknek. A falakon belül az egyiptomi gabona biztosította a kiegyensúlyozott jólétet. Aztán ahogy a barbárok felfalták Rómát, és a germán Odoaker elűzte az utolsó császárt, Romulus Augustulust, magát Itália királyává koronázva, úgy tört be nyugodt hétköznapjainkba a koronavírus is.

A magam részéről tartottam tőle, milyen kémiai folyamatok indulnak be a családomban, ha összezárjuk magunkat házi karanténunk magányába. Nem hittem volna, hogy tudom még jobban szeretni a gyerekeimet. Most dőlt meg az az axióma, hogy az ember nem szeretheti még jobban a gyerekeit, és – félek kimondani – a feleségét is, hogy az valami konstans, az valami állandó. Hát nem, és nem azért nem, mert korábban ne imádtam volna őket.

Ám ahogy Attila visszafordult Róma előtt, és ahogy a HIV vírus is megszelídült, úgy ezt is túl fogjuk élni, mi, Róma semmirekellő népének generációja. Jól jegyezzük meg ezeket a hónapokat, hogy nekünk is legyen majd mit mesélni az unokáknak. Jól jegyezzük meg, és ha vége, öleljük majd meg a barátainkat, menjünk ki a parkokba, a strandokra, vacsorázzunk nagyokat, egy kicsit hízzunk el, ha nagyon akarjuk, még ez is sikerülni fog!

*Cseh Tamás: Születtem Magyarországon

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/14. számában jelent meg április 3-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/14. számban? Itt megnézheti!