Országunk mind de facto, mind erkölcseiben első embere augusztus 7-én levette nyaralós panama-kalapját, dizájnos napszemcsijét, és veje több száz millió forintra becsült nyaralójának úszómedencéje mellől becsattogott a közmédia Kossuth adójának stúdiójába (a síri világból (© Petőfi) szóló, elnyomott fideszes hangok egyik utolsó bástyájába), és szokásától eltérően igazat mondott. Na jó, legalábbis a „beszélgetés” (valójában: monológ) egy részén fordult csak a miniszterelnök az igazat szólás tőle mindenesetre szokatlanul drámai eszközéhez.
Az igazmondást megelőzően volt minden, amitől ez a péntekenkénti miniszterelnöki Kossuth rádióba járást igazán csak Orbán Viktor tudja ezen a hosszúsági körön hitelesen művelni. A kormányfői szózatban hallhattunk a „régen minden jobb volt” fenyegető aurájú bácsijának hangján megszólaló Orbánt, aki rosszallóan ugyan meg is érti kicsit ezeket a mai fiatalokat, de azért nem is bírja még csak kiejteni sem a mai zenekarok nevét. („Mi is voltunk fiatalok!” ... „szemben az LGT-vel, meg az Illéssel kimondani sem tudja az ember a nevüket” ... „backstage-en, vagy hogy kell ezt mondani ... ott a színpad hátulján”.) Jegyezzük meg, a könnyen megjegyezhető és kimondható nevű LGT alapításának évében a miniszterelnök nyolc éves volt, ám ő inkább hozzáöregedik a szerephez.
Miniszterelnök urunk ezt meghaladóan elővette még kedvenc témáját, és ismét a magyar néplélek megfejtésére tett korszakos erőfeszítéseket. Orbán úr szerint a magyarok „bezsonganak”, ha fiúgyerek (vagy fiúunoka) születik. Most értettem meg – és lássuk be, ezt a ráeszmélést a kormányfőnek köszönhetem –, hogy a kormányhű média megannyi szöveggyártójának igaza volt, amikor azt vetette papírra, vagy tette tévéképernyőre, hogy én nem vagyok igaz magyar. Jómagam ugyanis mind a fiúgyermekem, mind a lánygyermekem születésekor egyaránt „bezsongtam”, így orbáni értelemben véve és a logoszszabályai szerint nem is lehetek magyar. A nálam felkészültebb urak és hölgyek a Fidesz-agitpropban erre már korábban rájöttek, és mondják is nekem szakadatlanul évek óta, csak nekem Orbán Viktorra volt szükségem, hogy felnyissa a fülem a hallásra.
Mielőtt elérkeznénk a miniszterelnöki monológ csúcspontjára, tegyünk egy kis kitérőt. Hallom és látom, hogy egyes rossznyelvek sokszor igen éles kritikával illetik ezeket a pénteki miniszterelnöki beszélgetéseket végigasszisztáló Nagy Katalint. Az efféle elmarasztaló ítéleteket megfogalmazók azonban túl könnyelműen járnak el véleményük megfogalmazásakor, figyelmen kívül hagyják, hogy a közmédia épületei nem az újságírás szentélyeiként szolgálnak, ott nem újságírás zajlik, és nem is törekednek erre, a cél sem ez. Éppen ezért meggondolatlanság volna újságírói normákat elvárni az említett hölgytől. Az ő szerepe ugyanis csupán az, hogy félórás szeánszok alkalmával átlendítse miniszterelnök urunkat az esetleges megakadásokon, ilyen esetben jó színházi súgó módjára bemondja a dráma következő bekezdésének első pár szavát.
Mert micsoda fejetlenség is sülhetne ki abból, amennyiben Nagy Katalin esetleg belekérdezne Orbán Viktor monológjába?! Nem! Nagy Katalin feladata, hogy mint jó anya, ki a medence vízének felszínén ringatja gyermekét, úgy támogassa Felcsút és az ország legfontosabb emberét, hogy az elmondhassa, amit ő szeretne a saját rádiójában. Ez a műfaj az egyetértő sóhajtások, a támogató, illedelmes kacajok művészete, és jellegéből fakadóan nem tűr meg semmilyen felforgatást.
De most már forduljunk rá az interjú magvára, jöjjön az ultima ratio, következzék a történelmi jelentőség. Merthogy az elbeszélgetés végén, a kis színes részben Orbán miniszterelnök úr azt találta mondani, a lánygyerekek férjére nem lehet mindig számítani, ezért a Dunántúli-középhegység géniusza beavatta a hallgatóságot abba, hogy ő minden lányát akképpen nevelte, hogy azok a saját lábukon meg tudjanak állni.
Hogy minden lányával kapcsolatban így járt-e el a miniszterelnök, azt nem tudhatjuk, és talán nem is tartozik ránk. Ám egy bizonyos lány esetében egészen biztosan állítható, hogy igazat mondott Felcsút bölcse, és az a bizonyos legnagyobb leányzó megszületésének tényével ugyan lehet, hogy nem zsongatta be az apját, ám ő meglehetősen szilárdan áll a kedves férjeurával, bizonyos Tiborcz Istvánnal együtt a lábán. A lábak sziklaszilárd tartását ugyan nagyban megalapozta a miniszterelnök úr pártjának és kormányának tevékenysége, de miért is foglalkoznánk ilyen apróságokkal?
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/33. számában jelent meg augusztus 14-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/33. számban? Itt megnézheti!