A Hír TV-ben a legújabb Bayer showban a műsor névadója Kövér Lászlóval beszélgetett. Elolvasva a műsorról készült összefoglalót a hajdani leveskocka reklám jutott az eszembe, mely szerint „Ön és a Maggi lefőzhetetlen páros.” Nos, a fideszes öndicséretben és az Európai Unió, valamint a hazai ellenzék ócsárolásában Bayer Zsolt és Kövér László valóban lefőzhetetlen-legyőzhetetlen párost alkotnak. A műsor fő üzenete szerint az Európai Unió, a nyugati világ liberális önfeladó tengerében Magyarország a normalitás szigete, a hazai ellenzék pedig nettó hazaáruló.
Az orbáni Magyarországnak a normalitás példájaként való meghatározása kérdések sorát veti fel. Hogyan nevezhetnénk a normalitás szigetének azt az országot, amelyiket egy maffiaszerűen működő pártállam ural? Ahol az emberek döntő többsége nem juthat valós információkhoz, mert azok az őt körülvevő véleményburok falain nem hatolhatnak át, s ez egyébként a rendszer hatalmon maradásának a záloga. Ahol a közszolgálati televízió a fideszes manipuláció elsődleges, a maga nemében mesteri eszköze. Ennek következtében tudják úgy a választáson szavazó tömegek, hogy az ellenzék kormányra kerülése esetén az általuk beengedni szándékozott migráns tömegek eltartása elveszi még a közmunka lehetőségét is (2018-as országgyűlési választási kampány), vagy a magyar fiatalok tömegei kényszerülnének besorozott katonaként az orosz-ukrán háborúban életüket kockáztatni (2022-es választás).
A normalitás országa-e az, amelynek gazdaságpolitikáját a nagy, döntően multinacionális vállalatok olcsó és kiszolgáltatott munkaerővel való ellátására építi? Ennek biztosítására távol-keleti országokból telepít be munkaerőt, alacsonyan tartva így a béreket, „elérve” azt, hogy életszínvonal tekintetében az uniós tagországok közül már csak Bulgária van mögöttünk. Ennek a gazdaságpolitikának egyenes következményeként nincs szükség tudásalapú társadalomra, s így ma a pedagógusok még a nemzet tisztességes bért kapó napszámosai sem lehetnek. A rendszer fojtogató légköre és a minőségi megélhetést biztosító munkahelyek hiánya százezreket, döntően tehetséges fiatalokat, késztetett az elmúlt évtizedben hazájuk elhagyására.
A normalitás országa-e az, amelyben a kormányon lévők olyan diktatúrába hajló rendszert hoztak létre, amelyik fokozatosan lebontotta a jogállamot, annak kiüresített intézményeit a saját embereivel irányítva? A hatalom megtartása érdekében kiépítettek a maguk hűbéri láncolatát, amit az uniós források elcsalásával tartanak fenn. Ennek következményeként most kétségessé vált, hogy hozzájuthatunk-e a minket valóban megillető, létfontosságú pénzekhez. Milyen ország az, amelyiknek a miniszterelnöke permanens harcban áll részben fantom, részben irreálisra nagyított veszélyt jelentő ellenségekkel, s ehhez gyűlölet szításával próbálja fenntartani hazai támogatását? Mindezek eredményeként az uniós tagállamok, köztük a visegrádiak (tehát nem csupán a “brüsszeli bürokraták”), már nem tekintik partnerüknek a magyar kormányt.
Folytathatnánk a sort, de már az előzőek is megalapoznak egy utolsó, szónoki kérdést: Valóban ez az orbáni Magyarország lenne a normalitás szigete?
A szerző a Jobbik volt országgyűlési és európai parlamenti képviselője
