Pintér Bélánál szikrázóbb szellemet nem hord a hátán a magyar ugar: nemcsak drámaíróként, hanem színházi rendezőként is a kortárs kultúra legfőbb alakja. Minden nemzedéknek legfeljebb egy Pintér Béla jut – már a szerencsésebbeknek. Az értelmiség zöme ma már tudja ezt, de csak magánbeszélgetésekben hozza szóba. Budapestinek lenni ma, itt és ekkor élni, ahol az előadásai bármikor tetszés szerint megnézhetők: kiváltság. Mindenki tudja – de ez titok. Író, rendező és színművész: ez az Orson Welles-i triád – itt egy velünk élő, elátkozott Shakespeare. Az átok nem más, mint ami Adyé volt – az, hogy ez a világszínvonalat képező és diktáló szellem egyszer s mindenkorra a magyar sorshoz, a magányos magyar nyelvhez, magyarnak magyar iránti megszállott gyűlöletéhez és kicsinyes sérelemvilágához láncoltatott. Ha őszinte elismerésre vágysz ebben a keserű országban, légy halott – vagy ami eggyel rosszabb: légy Majka papa!
A budapesti értelmiség Pintér Béla valamennyi darabját megszállott figyelemmel kíséri. Minden bemutatója nyomán futótűzként terjed a kérdés: „te láttad már?” – mindenki tudja, hogy kulturális botrány lesz a legjobb értelemben. Kulturális botrány maga a titkos tudás is: az esztétikai és hermeneutikai semmi mégsem tudott addig semmizni, hogy megakadályozza a magyar drámairodalmat; és a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatóinak minden igyekezete ellenére igenis létezik érvényes, nemzetközi nívójú kortárs magyar színház, amely nem mellesleg minden ízében modern színház. A vezetékneve Pintér, a keresztneve Béla. Csak nehogy valaki megtudja, hogy itt él köztünk. Akkor elvennék tőlünk. És akkor nekünk itt, Budapesten nem lenne többé ilyen kis saját kortárs zsenink, akit rendszeresen megnézhetünk a pénzünkért este héttől fél kilencig. Nekünk ez jár.
Pintér Béla legfrissebb darabja, a Marshal Fifty-Six frenetikus politikai gúnyrajz az Orbán-rendszer tizenkettedik évéből. Megelevenednek benne a királyi udvar nemtelen jellemű nemes urai a megnyert közbeszerzésekhez, szektorokhoz és megyékhez tartozó sikermellényekben – mai kifejezéssel élve a NER-közeli vállalkozók. A romlott uralkodó nincs jelen, de a társadalom, a kultúra és az erkölcs, melyet épít, ott van minden pillanatban és minden kárhozatra szánt szereplőben: az ócska hazugságaikban, a kicsinyesen dédelgetett céljaikban, az ízléstelen öltözködésükben és a további közbeszerzéseket, szektorokat és megyéket ígérő úgynevezett szerelmeikben.
Shakespeare még III. Richárdot mutatta meg, hogy láthatóvá váljon, miként hazudozik, manipulál és pusztít, a XXI. századra a hatalom azonban sokkal professzionálisabb, sokkal kevésbé személyes, sokkal üzletiesültebb, sokkal hazugabb és gyávább, mint a reneszánsz korban bármikor – az elemi romlottság leghívebben ma már az elit életmódjának bemutatásával ábrázolható. A fizikusok a sötét anyagot és a sötét energiát is csak az égitestek mozgását értelmezve tudják azonosítani.
Így érdemes érteni és közszemlére bocsátani a kispolitikát, melyben könnyen beazonosítható akár Schmidt Mária, akár Dózsa László – Gálvölgyi János gesztusain pedig jól látszik, mely pillanatokban parodizál, mely pillanatokban szállít burleszket, és mely pillanatokban fejezi ki azt a drámai mélységet, aminek a potenciálja mindig is megvolt az ő elementáris tehetségében, s ilyenkor tárul csak fel, mekkora nagy kár, hogy művészi példaképének és vezérlő csillagának Benny Hillt választotta.
S ahogy az Pintér Béla darabjaival lenni szokott: hiába sok az ismerős arc a színpadon, ettől még nem lesz érvénytelen a dráma húsz, harminc vagy ötven év múlva, hisz a nagy hatalmú, okos, manipulatív és gátlástalan oligarchina figurája, vagy a hazudozó, hatalomhoz törleszkedő Münchausen báró alakja sajnos minden korszakban beazonosítható. Remekbe szabott korrajz tárul fel fergeteges Ákos-paródiával, sok-sok elfojtott szexualitással, a mű érvénye mégsem ragad meg a Kárpát-medence kicsinyes önzéstől és ingerültségtől terhelt síkjain. Az egész darabban benne lüktet Pintér Béla elképesztő műveltsége és kreativitása abban a kulturális kavalkádban, melyben Paizs Miklós dalszövegei A Mester és Margarita, meg a Szent Iván-éji álom cselekményével ötvöződnek.
A cselekmény magasabb síkján istenek küzdelme zajlik, mely világrendek és értékek – a toxikus maszkulinitás és az erőszakos feminizmus – konfliktusát jeleníti meg. A gendertörténetben kifejezésre jut a nemek közti háború valamennyi frontvonala és stációja, konkrét és szimbolikus aktusa, hogy végül győzzön az igazság – a kérdés azonban az előadás után is ott lebeg a nézőtér fölött: ez a győzelem tényleg jobbá teszi majd a világot?
A közgyalázat határát súrolja a Marshal Fifty-Six című előadást a Fidesz igazságminisztériumának sok százmillió forintból készült csúcstermékéhez, az Elk*rtukhoz hasonlítani – mégis kétségbevonhatatlan, hogy mindkettő el akar mondani valami fontosat a magyar közállapotokról. Hogy ez mennyire sikerül? Nos, az Elk*rtukat látva a rendőrattak égbekiáltó gazemberségéhez tartozó minden morális igazsággal és Gyurcsány Ferenc minden közösen átélt pusztításával együtt is azt érzi a néző, hogy most már tényleg elég volt ezekből, akiknek még ez a hazugsággal és önkénnyel terhelt félmúlt is csak egy ennyire ócska, giccses és primitív propagandafilm legyártására jó. Pintér Béla előadása nyomán ezzel szemben megnyílnak a szférák. Düh, humor, dráma és filozófia járja át a néző érzés- és gondolatvilágát: lám, mennyire abszurd az a kor és az a régió, ahol egyesek a magyarság nevében milliárdosokká válnak, akiket meg lépten-nyomon kirekesztenek a magyarságból, épp azok építik és gondozzák azt a halhatatlan magyar nyelvű kultúrát, amelyre az országfoglalók a maguk uralmát igazolva hivatkoznak. Ady Endre szerepe és öröksége száz év múltán sem változott.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/44. számában jelent meg, október 29-én.
