– Na, Attila, jót beszélgettünk – ironizált a szokásos módon, amikor a Magyar Nemzet megszűnésének egyéves évfordulóján hazaindult a kocsmából, ahol a rengeteg volt kolléga poharazott. Egész este nem kerültünk egy asztalhoz, ő is nagyon belemélyedt egy társalgásba, meg én is egy másikba.
A gazdaság rovat viszonylag ritkán dolgozott a fotósokkal, bevallom, adószakíróként kevés terepmunkát tettem le az asztalra nemzetes koromban. Ha mégis mentem valahova, akkor legtöbbször vele, mert így jött ki a lépés. A NAV-os sajtótájékoztatóknál kevés unalmasabb dolog létezik a szakmában, de ő ezeket a napokat is derűssé tudta tenni, kihívást látott az ilyen munkákban is. Azt gondoltam, ha izgalmasan le tudja fotózni az elektronikus közúti áruforgalom ellenőrző rendszert, akkor valahogy én is meg tudom írni fogyaszthatóan. Neki sikerült, és azt éreztem, hogy nekem is. Valamiért mindig azt hittem, hogy még dolgozunk majd együtt valahol.
Aznap este a kocsmában egyszer-kétszer összeakadt a tekintetünk, mosolyogtunk egymásra, arra gondoltam, hogy majd még úgyis beszélünk este. Aztán viszonylag korán fáradtan felállt, megállt előttem, amikor kisétált a kerthelyiségből. Annyit mondott még, hogy legközelebb dumálunk, kíváncsi mi van velem, örül, hogy látott.
Soha többet nem láttam és nem dumáltunk, ezt örökre bánni fogom. Abban viszont továbbra is biztos vagyok, hogy dolgozunk még együtt valahol.
