A bolhapiac vidám hely. Ha vásárolsz valamit, azért, ha nem jön össze semmi, akkor azért, mert a nézelődés, kotorgálás igazán mókás időtöltés. Előttem hatástalanított RPG eredeti faládájában, a hátam mögött szovjet katonai helikopter pilótafülkéjének ajtaja, miközben a rum-, bor-, sör és talpascigaretta-ízű hang nyüstöl, hogy bármit, de tényleg akármit elvihetek a koszvadt, rongyos szőnyegre púpozott kacatokból egy százasért, csak mert felelőtlenül leguggoltam megtapogatni a matchboxot, amelyik gyermekkorom kedvenc kisautójára hasonlít (hogy mennyi gurító derbit megnyertem vele a lakótelepen), azon agyalok, hogy kerülhettek ezek ide, ki fogja megvenni őket, na, és minek? Noha egy jó helikopterajtó sosem rossz, ha magyar leleményességi szemszögből nézzük.
A szomszédos standon vitába torzul az alkudozás. „Honnan van? Hollandiából? Hát nem tudod, hogy a hollandok lenézik és támadják a magyarokat? Nem nézel híradót? Nem szégyelled magad, hogy ilyet árulsz?”
Jaj, ne már, hogy itt is utolér ez a szutyok. Elmegy a kedvem, hazafelé indulok, tudom, nem szabadna ennyire érzékenynek lenni, de megvisel, ami és ahogy történik mostanság velünk, újságírókkal. Üres sörösdobozokat spiccel tovagördítve bandukolok keresztül a piac és a paneltömbök közé ékelődött maradványréten, titkos ösvény, így nevezzük a srácokkal az alig embernyi poros csíkot, ami persze nyilvánvalóan költői túlzás, tekintve, hogy mindig mindenki arra jár, ha erre jár. Csörög a mobilom; szevasz, te ott vagy a tűz közelében (na, ja, persze), mondjad már, hogy mi van ezzel az Indexszel meg Gyurcsánnyal...
Rendes ember, jó honpolgár, jobbosnak sorolnám, de nem sztahanovista fideszes, a közéletet is követi, amennyire módja van felelősségteljes munka és több gyerek mellett, szegény, rajta csattan az elmúlt hetek ostora – „Hagyjuk, hosszú lenne elmagyarázni, ha ezt kérdezed.” De nincs baj, hamar egészségesebb irányokba kanyarodunk, bár egy gonoszan röpke pillanatocskára eljátszadozom a gondolattal, hogy őszintén és részletekbe menően válaszolok az „És te hogy vagy?” kérdésére.
Hát, feleim, polgártársak, polgár társak, azt hiszem, elérkezett a szembenézés ideje. Kevesen vagyunk, kiknek a közélet címszó alatt az a meghatározás szerepel: a kormány ne adjon, csak működjön, és ne hátráltasson. Alig maradtunk, kik nem harcolni akarnak minden áldott nap, küzdeni is csak a megdolgozott, kiérdemelt sikerért, amivel nem csupán magunkat, de a közösséget is taszítgatnánk előrébb. Szórványos, érthetetlen, furcsa, tán gyanús is szokássá lett olvasni mindenfélét mindenfelől. Megpróbálni megérteni, hogy a másik miért nem érti, vagy miért érti másként. A langyosok kiköpése, ugyebár, mennyire hazug jelszó lett ez a posztmodern hadi szocializmusban.
Szóval elfogytunk. Megemésztett minket a XXI. század. Amondó vagyok hát, hogy ne kergessük tovább a polgári Magyarország illúzióját. Engedjük el mi is, mint ahogyan Orbán Viktor is eleresztette, amikor megértette, hogy temérdek történelmi hurcolmányt kellene ellapátolnia, no, meg Kádár szellemével megküzdeni, s a siker finoman szólva sem garantált. Hagyjuk, nem lesz abból már semmi. Kormányváltással sem.
Okés, de akkor most mi van, ugye. Mihez kezdjen a lángoktól ölelt polgár? És itt kellene következnie a vagy pró, vagy kontra dörgedelmes programhirdetésnek (hogy mennyire tudom irigyelni a szekértábor-publicistákat, csak oda kell pörkölni egy jó nagyot, oszt jó napot). Miszerint szerveződjünk, szervezkedjünk, jöjjünk, menjünk, ne hagyjuk, nem hagyjuk, lépjünk be, lépjünk ki, alakítsunk ezt, alakítsunk azt, álljunk ki, fel, ellen, mellé, bele. Vagy kontra: találjuk meg a szépséget és az élet értelmét az apró szépségekben és az élet apró értelmeiben.
Sorsunk fanyar tréfája, hogy igazából tök mindegy. Ha polgár vagy, polgár maradsz így is meg úgy is. Sorsunk másik sanyarú tréfája, hogy hatalmas szabadságnak kéne lennie, ám börtön ez; falak, rácsok közé szorít, körbezár, csak mert mifelénk kisebbség a csöndes hétköznapiság.
Holnaptól tehát pont az lesz, ami tegnap is: cipeljük a keresztünket, morogva, fogcsikorgatva viseljük bonyolultságunk próbatételét, vívjuk az egészen kicsinek tűnő, de borzalmasan nehéz mérkőzéseket, dacolunk a meg nem értettséggel. Mi mást tehetnénk.
Úgyhogy meggondoltam magam, ne hagyjuk mégse azt a fránya polgári Magyarország ábrándot. Ha az sem, hát mi marad nekünk?
Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/32. számában jelent meg augusztus 7-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/32. számban? Itt megnézheti!
