Minden reggel M arcára ébredek. M halott, szép arcára. Földhöz lapít az alig egyéves emlék. Nem bírok megbékélni a ténnyel, hogy halott. Fülemben ott a hangja – a gyereké és a kamaszfiúé –, figyelem a tekintetét, látom, ahogy csúszdázik, cipeli haza a nála szinte nagyobb táskát az iskolából fel a hegyre, vagy elindul, hogy Almádiból Füredre korcsolyázzon és vissza; aztán ott ül velem szemben a verandán, és titkos dolgokról beszélgetünk.
A tény, hogy nincs, befedi a mindennapjaimat. Feléledő vidámságom mögött is ott van, olykor finoman érintve belülről, máskor hirtelen lepve meg. A délutáni utcai forgalomban tör rám az érzés; legszívesebben leülnék egy kapualjba. Lelassítja lépteimet, behajlítja a hátamat a hiány, az értelmetlenség, amit Isten bocsátott rám. M halála abban a pillanatban létezésem alapjait semmivé változtatja.
Ami körülvesz: M arca reggel – a kórházban. A karja, a lába még meleg. Oldalt besüt a márciusi nap. A János-kórház intenzív osztályának tapintatlan közege: kereskedelmi rádió szól, a nővérek nagy hangon beszélgetnek. Minket félig elválaszt egy zöldes függöny; ma kivételesen a rendes orvos van szolgálatban, a rezidens. Megengedte, hogy a járvány ellenére bejöjjünk elbúcsúzni. Alig látogathattuk.
M halott arca, sötétszőke haja békét hoz a szívembe. Milyen ismerős érzés, pillanat. Hát ennyi? Körülöttünk gyenge fény, mint egy félig lefüggönyözött délelőtti szobában, de M nyugodt, Krisztuséra emlékeztető arcát, színeit jól látom.
Halottaimban, félig felhúzott sovány lábukban, furcsán megemelkedő testükben ott van a kivégzett Isten. Akár a középkori oltárképeken. Nem tudom, hogy Isten volt-e eleve az ősi előkép, vagy a keresztábrázolások hitelesek-e túlságosan is antropológiai szempontból. Ez a józan pillanatok kérdése.
A szívembe költözött békét napok alatt a belső háború, a keserűség váltja. M halálában a világ lényegi gonoszsága, Isten közönye, riasztó kiismerhetetlensége, félelmetessége tükröződik. Ez a másik ok, amiért M halála létezésem alapjait semmivé kérdőjelezi.
Talán mert M maga volt az élet, halálának értelmetlensége éles fényben áll előttem. Ha pedig M maga volt az élet, nem semmisülhet meg korábban belém plántált, majd sok átalakuláson keresztül jutó istenfelfogásom szerint. Ez működik bennem. Homályosan, fárasztóan.
Nem tudok, nem is akarok szabadulni. Éjszaka, ha nem bírok aludni, saját gyerekkori emlékeim börtönébe zárom magam: a felelőtlen szabadság képeibe. S ahogy sokadszorra alámerülök – évek óta erre mindig akadt ürügy –, rádöbbenek, hogy nincsenek emlékeim. Nem értem létezésem alapjait.
Nagyanyámmal az alsó kertben állunk Almádiban. Tízéves vagyok, ezüstpapírba csomagolt titkos irataimat rejtjük el a kerítés előtt álló sziklafalba. A falat 70-80 évvel korábban rakták hatalmas vörös kövekből, egymáson nyugszanak, súlyuk biztonságot ad. Nagyobb résbe tesszük az ezüstpapírba csomagolt titkos ábrákat, általam rajzolt térképeket, elé kisebb vörös követ szorítunk be.
Közel 40 év telt el azóta. Az iratok, az ezüstpapír eltűntek, nagyanyám, az esemény tanúja rég elporladt, az alsó kert nincs többé, eladták, idegenek házat építettek rá. Nem létezem én sem, akkori 10 éves formám, testem kívülről és belülről megsemmisült, meghalt.
De élek; és évtizedek távlatából hídként kötöm össze a múltbeli pillanatot jelenemmel. Egészen addig gondolom így, míg elő nem kerül egy fénykép az alsó kertről. És a fényképen, ugyanott ahol én a nagyanyámmal iratokat rejtettem el a szépen kidolgozott vöröskő falba, nincs semmiféle fal; nincs se közel se távol. Csak szőlőtőkék, veteményes, gyümölcsfák. Az ívelt kis barlang, ahová a csomag került, nem létezett sohasem. Helyzetemet nehezíti, hogy ugyanúgy emlékszem a szőlőre, a fákra, a konyhakertre.
Megroppan a híd múltam és jelenem, a mostani én és egykori létezésem: a 10 éves halott között. Nem vettem észre az elmúlásom. Nem vettem észre, mert lassú és fokozatos volt, csak most látom a hirtelen rávetülő fényben a halálomat, és azt magától értetődő módon kísérő feltámadásomat. A reinkarnációmat, ha úgy tetszik. Elviselhető volt. Csak lélek és szellem maradt meg közben a maga formálódó bizonytalanságában.
Elviselhető talán a hirtelen jött halál is. És elviselhető a feltámadás. Akkor M van, létezik. Hallja, ahogy mondom halkan magam elé ezeket a szavakat. Lát gépelni, okoskodni, ahogy én láttam őt csúszdázni és korcsolyázni a Balatonon. Mielőtt leülne mellém és titkos dolgokról beszélhetnénk. Talán így csapom be magamat. Talán nem csapom be magamat.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/16. számában jelent meg április 14-én.
