Az orbáni harcmodor alapja: szüntelen konfliktus, folyamatos letámadás az ellenfél térfelén. A tábor egybetartásához polgárháborús pszichózis, ahhoz pedig szimbolikus ügyek végeláthatatlan sora kell. A miniszterelnök ellenfeleit defenzívába szorítja, megállás nélkül tematizál és fölényesen uralja a pillanatot. A Közép-európai Egyetem elüldözése után a Színház- és Filmművészeti Egyetem került sorra, s ha az ehhez tartozó feszültség egyszer majd alábbhagy, a Magyar Tudományos Akadémia megszállása következik. Nem a Szulejmán, nem ez vagy az a retkes valóságshow, és semmi esetre sem Majka, ezek ugyanis szerencsésen összeférnek Vidnyánszky Attila keresztény és nemzeti kultúrájával.
Az ütközetben az Orbán-rendszer mindig győzelemre van ítélve, garantált a határokon átívelő felháborodás, és mindkét kurzus tagjai ellenállhatatlan kényszert éreznek, hogy a konfliktusba érzelmileg bevonódjanak. Szükséges feltétel továbbá, hogy az összetűzés tárgya olyan rétegprobléma legyen, amely a magyar társadalom zömét nem érdekli, sőt: legjobb, ha az incidens azt az érzetet kelti, hogy az ellenzéki szereplők budapesti értelmiségiek aggályain akadnak fenn, miközben nem jut figyelem a leszakadó rétegekre, a munkavállalókra és a kisvállalkozókra, az Orbán-rendszer veszteseire, bármilyen baloldali fordulat tömegbázisára.
Ha a hatalom pusztán megszállni akarná a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, hivatkozhatott volna átalakításra, és találhatott volna olyan művészeket, akikkel hitelesen előadhat egy komolyan vehető reformelképzelést. Orbán Viktor építhetett volna Andrew G. Vajna örökségére, aki bár keményen belenyúlt az évtizedes hatalmi struktúrákba, de miután nem politikai szempontokat érvényesített, hanem teret nyitott a balliberális filmesek második vonalának, a magyar film gyártás tagadhatatlan életjeleket kezdett mutatni, ami aztán két Oscar-szobor képét is felöltötte. Amint valaki nem polgárháborúban gondolkodik, és nem a kurzusoknak gyárt üzemanyagot, mindjárt világraszóló eredmény születik.
Orbán Viktor mégis Vidnyánszky Attilát küldte, aki a két világháború közti Magyarország fogalmait és Csurka István gesztusait használja, hogy még a legjámborabb, legapolitikusabb baloldali érzelmű kultúrafogyasztók idegrendszere is felmondja a szolgálatot. Orbán Viktor a fejükbe akarja verni, hogy ezúttal nem Andrew G. Vajna érkezik, hanem a vég. Lehet, hogy mindössze reformot akar, de valamennyi gesztusával az intézmény tradícióinak és az azt ápoló emberi szövet elpusztítására tör. És igen: ezek egy urbánus, balos, liberális közeg értékei, de vitathatatlanul a magyar kultúra részei. Csak mellesleg jegyzem meg, mert tudom, hogy cseppet sem érdekli a Fekete Pákóra gruppenező, vasárnaponként nagy ívben kereszteket hányó nerisztokráciát, hogy ezek amúgy keresztény értékek.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak tökössége példaértékű, az intézmény elfoglalásában kifejeződő autonómia- és szabadságvágyuk elismerést érdemel. Azt az érzést keltik, hogy nincs is olyan messze Nyugat-Európa – ez a nemzedék már nem a maga szolgaságáról akar referálni. Azt is érdemes látni ugyanakkor, hogy küzdelmük milyen fájdalmasan magányos és kilátástalan: Magyarországon nincsenek érdemleges taglétszámú szakszervezetek, nincsenek erős civil szervezetek, nincs autonóm polgárság – ezt pedig már nem lehet a Fideszen számonkérni.
Ezért az elmúlt harminc év elitje a felelős, az utódpárt a felelős, a neoliberális konszenzus a felelős. Érdemes észrevenni, hogy az ellenzék két legerősebb pártja, a Demokratikus Koalíció és a Momentum Mozgalom ma is abba az ideológiai táborba tartozik, amely a piac mindenhatóságára hivatkozva gazdasági szükségszerűségnek tekinti mindazt a kulturális, társadalmi és környezeti pusztítást, amit a neoliberális politika a gyakorlatban jelent.
Nem biztos, hogy az ellenállók a tanácsaimra szorulnak, de abban a sajátos helyzetben vagyok, hogy már több mint másfél évtizede vagyok lépten-nyomon kirekesztve magyarságból és Európából, nemzetből és emberi nemből a véleményemért, mert nem vagyok hajlandó valamelyik világnézeti tábor vagy valamelyik szexi márka mellett elköteleződni. Azt javaslom az egyetem oktatóinak, hogy ne álljanak fel önként: maradjanak a diákjaikkal, hogy ha megtorlásra kerül a sor, őket bocsássák el, ne a hallgatókat. Bármilyen erőszakmentes ellenállás hasznos eszköz a hatalommal szemben. Nem szabad önként átadni semmit.
Tartani kell a hadállásokat az utolsó töltényig, mert arra senkit nem kényszeríthetnek, hogy hazudjon, hogy meggyőződése ellenében nyilatkozzon vagy cselekedjen. Elvehetnek órákat, állásokat, publikálási lehetőségeket, de azt senkiből nem erőszakolhatják ki, hogy elveit megtagadja, szakmai vagy emberi normáit elvesse. Amíg az ellenállásnak csak egy lélegzetvételnyi helye van, azon a helyen, azzal a lélegzettel bárki elmondhatja a maga igazságát – s amíg ezt meg lehet tenni, úgy hiszem, meg is kell.
A felállás, a kivonulás gesztusai látványosak, a közösségi médiumok népe azokat lájkokkal jutalmazza – érdemes azonban észben tartani, hogy ez itt Közép-Európa, ahol a kivonulás aktusa után csak nagyon keveseknek jut több, mint az emigráció. Egyetlen talpalatnyi helyet, egyetlen lélegzetvételt sem szabad átadni. El kell végezni az egyetemet, tanítani kell, újságot kell írni, szolgálni kell valamit, ami hatalmasabb és egyetemesebb, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Szolgálni kell valamit, ami akkor is lesz majd, amikor Orbán Viktorra már senki sem emlékszik. Ki kell tartani, amíg csak lehet. Mindig hajnal előtt legnagyobb a sötétség.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/37. számában jelent meg szeptember 11-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/37. számban? Itt megnézheti!
