„Menj vissza, vándor!”
Gaál Antal útlevele

Nyilván sokan ismerik a Hobo Blues Band Nem lehet két hazád című slágerét a Vissza a 66-os úton nagylemezről. S akik ismerik, tudják, hogy ebből idéztem írásom címét is. Rám első hallásra nagy hatással volt ez a zene, ami tökéletes harmóniában él a dal szövegével is. Remek hangszerelés, Hobótól megszokott, erőteljes előadásmód, kitűnő vokál. Annyit hallgattam, hogy már minden hangját kívülről tudom, ennek ellenére minden alkalommal szinte sokkszerű hatással van rám a vége felé, a hatodik perc táján a zene alá bejátszott két, rövid géppisztoly-sorozat.

Igen, nagyon jól tudom, miről szól ez a történet, mert végigéltem azokat az évtizedeket, amikor a szinte átjárhatatlan határtól elértünk odáig, ahol most vagyunk. Akkor (nem is olyan rég – vagy mégis?) a magyar-osztrák határon végig szinte áthatolhatatlan szögesdrót volt őrtornyokkal, géppisztolyos határőrökkel és hatalmas farkaskutyákkal. Ezt a határt még megközelíteni sem volt tanácsos, az ott működött „védelmi” rendszer hihetetlen félelmet ébresztett az emberekben; és pontosan ez volt a cél. De nem csak a határon volt ellenőrzés, ezt gyakran megtapasztaltam. Akkoriban a Kisalföldön laktunk: a Budapest-Győr-Hegyeshalom vasútvonalon már Győr előtt elkezdték járni a szerelvényeket a géppisztolyos határőrök, szúrópróba-szerű ellenőrzéseket tartva és kérdésekkel zaklatva az általuk kiszúrt – jobbára fiatal, egyedül utazó – férfiakat. Itt az ellenőrzés mellett szintén a megfélemlítés volt a cél: eszébe se jusson senkinek semmiféle mellékgondolat, mert akkor ilyen géppisztolyos legényekkel és farkaskutyákkal találja magát szembe az ember, ami mögött már-már a börtönök rácsai is fölsejlenek. Nos, ezeket idézi föl bennem az a két, rövid géppisztoly-sorozat, ami Hobo zenéjében hallható.

A régi iratok közül előkotorásztam az útleveleimet. Kétféle is volt annakidején, egy piros és egy kék. A rendszerváltás után születetteknek mondom: a pirossal a szocialista országokba lehetett utazni, a kékkel tőlünk nyugati irányba. A kékkel, hosszas procedúra után, háromévente utazhattunk; valutalap stb., nem részletezem. Érdekes módon kékből nekem három is van, az elsőt még 1984-ben kaptam. Nosztalgiázva lapozom föl: tele van bélyegzésekkel, bejegyzésekkel, illetékbélyeggel (olasz vízum), és az akkor még kiskorú lányaink fényképei is szerepelnek az elején. Aztán 1993-ban történt valami, ami már a szabadság leheletét hozta el számunkra: az akkor kapott, új útlevelet kinyitva a harmadik oldalon azt olvashattam: „Az útlevél a világ összes országába érvényes.” Eufórikus érzés volt, örülök, hogy megélhettem, annak ellenére, hogy tisztában voltam vele: mindez számomra inkább csak egy szép tündérmese, és semmi köze a realitáshoz.

A piros útlevelemet sajnos nem találom, pedig az is egy kordokumentum lenne. Valószínűleg le kellett adni, amikor a fentebb már említett világútlevelet megkaptuk, erre nem emlékszem pontosan – de kit érdekelt ez akkortájt?

Aztán bekövetkezett az a csoda, hogy már évente is – persze csak egyetlen alkalommal – utazhattunk nyugati irányba, így gyakrabban meglátogathattuk holland ismerőseinket. Mosolyogva olvasom az útlevelem 33. oldalán a holland határőr kézzel írott bejegyzését: met kinderen – mert hogy természetesen a lányaink is velünk utaztak. Aztán a legközelebbi alkalommal következett számunkra a döbbenet. Minden esetben Venlónál léptük át az német-holland határt. Már messzebbről furcsálltuk, hogy egyetlen autó sem várakozik a határátkelőhelyen – gondoltuk, szerencsénk van, jó időpontban érkeztünk. Az épülethez közel érve meglepve tapasztaltuk, hogy egyetlen hivatalos személy sincs a sorompónál, ami ráadásul föl is volt nyitva. Jólnevelten megálltunk a parkolóban, kiszálltunk, és vártuk, hogy majd csak előkerül valahonnan valaki, aki lepecsételi az útlevelünket – de nem jött senki. Kezdtünk aggódni, hogy valami gond lehet, járkáltunk, nézelődtünk, de néma csönd és mozdulatlanság mindenütt. Nem mertünk továbbmenni, féltünk, hogy valami hülyeséget csinálunk, aminek otthon később akár súlyos következményei is lehetnek. Aztán láttuk, hogy az utánunk jövő autók megállás nélkül továbbhajtanak. Talán valamit átszerveztek? Odébb tették a határellenőrzést? Óvatosan elindultunk, számítva arra, hogy bármikor meg kell majd állnunk, de nem kellett. Semmit nem értettünk az egészből.

Láncvágás a magyar–román határon
Szabó Zsolt László

Láncvágás a magyar–román határon

A kerítés az idegenektől választ el, nem a szomszédoktól.

Igen, a szocialista média nem kürtölte tele az országot a schengeni egyezmény 1985. június 14-én történt aláírásával. Mi is csak a holland ismerőseinktől kaptunk magyarázatot arra, miért történt velünk a határon az, ami: megszűnt mindenféle ellenőrzés az egyezményt először aláíró öt állam (Benelux államok, Franciaország, NSZK) között. Egyszerűen nem akartuk elhinni, hogy ilyesmi lehetséges, pedig saját magunk is megtapasztaltuk. Az embernek olyan gondolatai támadtak, hogy valami nincs rendjén, valami félrecsúszhatott, mert miféle határ az, amit még csak nem is ellenőriznek?

És immáron közel két évtizede mifelénk is ugyanez a helyzet. Ha kirándulunk az osztrák határ közelében, észre sem vesszük, ha véletlenül átsétálunk a szomszédba. Nem tehetek róla, de nekem azért eszembe jut a szögesdróttal tőlünk elválasztott, idegen föld, és arra gondolok, nagyon-nagyon kellene örülnöm, hogy onnan, ahol négy évtizede jártunk, eljutottunk idáig. Utazhatunk szabadon bárhová, bármikor (feltéve, ha van rá pénzünk…). De azt is be kell vallanom őszintén, számomra ezzel sokat vesztett a varázsából egy-egy nyugati kiruccanás – igaz, ezt már csak az én korosztályom érezheti így: megszűnt a titokzatossága, a hónapokig tartó, izgatott készülődés felejthetetlen élménye, az indulás, majd a határátlépés ünnepi pillanata –, hiszen már mehetek szabadon, következmények nélkül, amikor épp eszembe jut.

És végül fölteszem magamnak a kérdést, hogy maradéktalanul boldog vagyok-e attól, ami manapság itt, a Kárpát-medencében történik, de nem merek őszintén válaszolni.