A magyar közélet tragédiája nem az, hogy a politikusok hazugok, romlottak és számítók, hanem az, hogy a magyarok tíz körömmel ragaszkodnak hozzájuk, és úgy várják tőlük létezésük feltételeit, mint jobbágy a földesúrtól, aki talán egy nap majd megengedi neki, hogy a szemébe nézzen. A magyarság létállapota nem állampolgári, hanem alattvalói: a politika nem a közös ügyek intézése, hanem úrhatnámság.
A népképviselet nem javul meg magától, az uszító és tolvajló politikusok nem válnak maguktól államférfiakká: a polgárság feladata megfosztani a politikát attól a monopóliumától, hogy társadalmi kontroll nélkül formálja Magyarország sorsát, különben akármelyik párt vagy politikus uralma a jövőben sem a közösségi akarat függvénye, hanem mindig és csakis saját hatalmi mámorának arrogáns önkielégítése lesz. A jobbágyok és a polgárok állapota közt nem az a különbség, hogy az utóbbiak kormányfőjének a nadrágja nem buggyos, hanem az, hogy egy jobbágytársadalomban a politikus diktál, a jobbágy meg szolgál, egy polgári társadalomban pedig a polgár diktál, és a politikus szolgál. Magyarországon ennek a relációnak a nyugatos normája végzetesen megfordult: a politikus rendelkezik, a nép pedig kiszolgálja az akaratát. A hatalomnak nincs erkölcse, csak érdeke – ha nincs, aki megkövetelje tőle a kulturális és az erkölcsi, az európai és a nemzeti minimumokat, akkor azokat el is fogja árulni, ahogy harmincöt éve teszi nap mint nap.
Puzsér Róbert: Az orbáni nemzetárulás megbocsáthatatlan
A publicista a polgári öntudatra ébredés szükségességéről, a gumicsontvázú Orbán-rendszerről, a Harcosok klubja mögött sejthető orosz trollhadseregről és arról, hogy Lázár János a Fidesz saját gyártású Magyar Pétere. Interjú!
Orbán sokkal több mint egy politikus, ahogy több volt Horthy, Rákosi és Kádár: Orbán egy rendszer – egy ország szellemét meghatározó kulturális alkat, forrása és érvényesítője egy hatalmi, gazdasági és kommunikációs elit, egy uralkodó rend és ezáltal egy egész korszak érzelmi hangoltságának, amelynek lényege, hogy a helyes és jó politika az, amitől visítanak a lipsik. Az illiberális identitásnak nincs pozitív definíciója, a tagadás pedig kétes önazonosság. Nem szabadelvűek. Nem nyugatosak. Nem demokraták. Ők maguk a „nem” a jelzett szó előtt, amely nélkül képtelenek is lennének meghatározni önmagukat. Az illiberális rezsim minden pozitív öndefiníciója identitáshazugság – az elmúlt tizenöt év ezek sorozatos lelepleződésének története. Csakhogy a nemekre épülő hatalomnak nincs erős belső váza, amely megtartaná, és nincs annyira erős csatorna, amely a kegyelmi ügy nyomán elszabadult protestindulatot el bírná terelni a karmelita kolostortól: 2026-ban a „nem” már nem Manfred Webernek, nem Ursula von der Leyennek és nem Volodimir Zelenszkijnek, hanem Orbán Viktornak szól. Amit a rendszer megafonjai harsognak, mind gumicsontotok, de egyik sem teljesen az, hiszen a lipsik jajveszékelése a rendszer eszmei magva. A rendszer játéka kényszerhelyzetbe hoz: aki nem reagál rá, azon átüti – aki reagál, az belesétál a csapdába, és az uralom füttyszavára táncol. Csakhogy a rendszer gumicsontváza egyre nehezebben viseli a terhelést. Mész kell a csontokba, azokba meg kalcium – anélkül keserves a gerincesek élete.
Magyar Péter a hazai közélet bumerángja. Az Orbán-rendszer dobta el, és a röppályájából ítélve épp fejbe készül verni – a feje pedig Orbán. Jól van ez így? Alighanem. Elég ez így? Biztos, hogy nem. Bármennyire ígéretes ajánlatot tesz is a Tisza Párt, bármennyire megnyugtató is a néppárti tagságuk, a demokrácia nem szorulhat még egyszer pártlogók alá. Egy ország nem váltható meg egy kampánykörúttal meg egy politikai termékkel, a tömeget csak öntudatos polgárok sokasága teheti társadalommá. Csak egy szolidáris és cselekvő magyarság kényszerítheti ki a változást. Olyan, amelyik nem ír alá több kitöltetlen csekket, és nem vár többé a csodára. Aki újra aláírja az üres csekket, az újra megkapja Gyurcsányt és Orbánt – csak más hangszínen és más frizurával. A magyarságnak nem a vezért kell követnie, hanem az öntudatát, amely önrendelkezésre szólítja, hogy amikor eljön a sorsdöntő pillanat, ne a bálványt válassza, hanem végre-valahára a részvételt. Az Orbán-rendszert el kell söpörni – ehhez kétharmados országgyűlési többség kell. Ez nem pártkérdés: ez nemzeti sorskérdés. Magyarország nyugati szövetségből való kivezetése van napirenden. A hazai politika 2026-ra vonatkozóan kétpárti – minden másról később. A magyar államiságnak nincs további négy éve a halálsoron.
Polgári ellenállást most!
Aki készen áll tenni a nemzetkatasztrófa elkerüléséért, az legyen kedd este a Kossuth téren. Aki ma hallgat, az holnapra szolgává válik. Aki ma síkra száll, az holnapra talán még megőrizhet magában egy darabnyi szabadságot, amelyből a jövő Magyarországa újrateremthető.
Magyar Péter nem a szabad sajtóval keresi a kapcsolatot, mert tudja, hogy az nem hoz tetszést vidéken – bocsátassék meg neki: szavazatot maximalizál, hogy 2026-tól az ülésteremben kétharmada legyen. Politikai bestia? Kommunikációs terminátor? Ez a dolga. Nem az urbánus értelmiség felé gyakorol gesztusokat, akik már eleve a zsákban vannak, a mellkasán feszülő díszmagyar ugyanis többet ér Békéscsabán, mint az etnikai és a szexuális diverzitás óhajtása. Ha a mélyen tisztelt liberális értelmiség tényleg annyira értelmes és tényleg annyira ellenzéki érzelmű, ahogy előadja magát, maga is láthatja, mennyire jól áll Magyar Péternek a zsinóros mente – nem olyan nehéz meglátni benne azt, ami a rendszerváltáshoz hiányzik. Magyar Péter a dolgát teszi ahol kell, és ahogy kell – a Polgári Ellenállás feladata aztán az lesz, hogy a remélt kétharmados országfoglalása után legyen egy felhő felette, amelyből villámok csapnak ki, ha át találná venni és szabni magára az orbáni hegemóniát.
A Polgári Ellenállás nem ellenzéki, hanem ellenálló: a legutolsó töltényig a Tisza Párt szövetségese a rendszerváltásban. Az elmúlt harmincöt év tapasztalata alapján muszáj ugyanakkor belátni, hogy szükség van egy társadalmi erőtérre, mely többé nem felkérdez, hanem megkövetel. Magyarország választási törvénye az „egy a tábor, egy a zászló” követelményére épül: így tudott zsinórban négyszer országot foglalni Orbán – és csak ugyanígy foglalható el előle. Aki 2026-ban nem bír az „egy a tábor, egy a zászló” szellemében indulni és szavazni, az Magyarország jövőjével játszik, amit minden nappal egyre kevésbé Brüsszel, és egyre inkább Moszkva ír. Ha így lesz, Johann Gottfried Herder jóslata beteljesül, és István király állama elbukik. Nincs demokrácia polgárság nélkül, nincs polgárság önrendelkezés nélkül, és nincs önrendelkezés öntudat nélkül. Nem Magyar Péter mögé kell beállni, hanem fölé. Áradjon a Tisza, és söpörje el az Orbán-rendszert, de aztán térjen vissza a medrébe. Nem kell több országuralom.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/25. számában jelent meg június 20-án.
