Kihalásra ítélt faj vagyunk. Ezt már régóta tudom, számtalan kutató, tudós elme megírta, már túl vagyunk azon a ponton, amikor vissza lehetne fordulni. De egészen más tudni ezt, mint érzelmileg elfogadni, s ezzel a mentális háttérrel élni a mindennapjainkat, hozni a döntéseinket, kezelni a viszonyulásunkat a környezetünkhöz. Úgy érzem, most vagyok abban a helyzetben, hogy kezdem ezt az alapvetést beilleszteni az életembe s ezen a szemüvegen keresztül nézni a világot. Meglehetősen lehangoló látvány.
Sok vita folyik arról, miért nem képes az emberiség a fentieket tudomásul venni, és miért nem képes irányt váltani. Nos, erre a kérdésre egyértelműen azt lehet válaszolni, hogy azért, mert mentálisan alkalmatlanok vagyunk erre. Sok száz tétel támasztja ezt alá, de arra talán még senki nem tudott érdemben válaszolni, hogy ez a folyamat mikor vált egyértelművé. Mikor volt az a bizonyos pont, amikor átbillentünk az életképes és alkalmazkodó fajok világából a kihalásra predesztinált lények közé. Fontos lenne megtalálni ezt az említett fordulatot – még ha ez időben elhúzódó folyamat is volt, talán nem is helyes pontnak nevezni.
Ha fekete-fehéren föltesszük a kérdést, hogy ezek szerint menthetetlenek vagyunk-e, a válaszom egyértelmű: Igen. De rögtön hozzá kell tennem, hogy csak jelen formában lettünk esélytelenek a folytatásra. Mit értek ez alatt? Vona Gábor ír erről a Míg a halál el nem áraszt című kitűnő könyvében. Az ember kultúrlénynek képzeli magát, miközben az egész életét kitölti a halálszorongás, a frusztráció amiatt, hogy meg fog halni. Vona szerint az volt egy döntő fordulat az emberiség történetében, amikor tudatára ébredt a saját létezésének, majd ezt követően annak is, hogy meg fog halni – de mindezt nem volt képes fölfogni; és erre azóta sem képes. Vagyis történt egy olyan változás az életünkben, ami paradox helyzetet idézett elő, és ez rányomja a bélyegét az életünk minden órájára, a döntéseinkre, a viselkedésünkre és reakcióinkra: meg fogunk halni!
Természetesen, ahányan vagyunk, annyiféleképp reagálunk erre.
Gondoljunk bele, mit tesznek a nálunk alacsonyabb szintre sorolt növények és állatok: az életük legfontosabb célja a folyamatosság biztosítása, vagyis utódokat hoznak létre, hogy a faj fönnmaradjon. Erre ezrével lehet sorolni példákat, mindenki tudja, miről beszélek. Nos, ez az inspiráló ösztön bicsaklott meg az emberiségben: már nem favorizált életcél az utódok biztosítása, vagyis a faj fennmaradása. S ha nem az, akkor nyugodtan ki is jelenthetjük, hogy a kihalás be is fog következni. Igaz, bennem állandóan motoszkál a megválaszolhatatlan kérdés: miért „muszáj” egy zsákutcába jutott fajnak fönnmaradnia?
Az előbb említett növények és állatok kizárólag olyan szinten veszik igénybe a környezetük adottságait, amilyenre az életük fenntartásához és utódok nemzéséhez (bár növények esetében nem ez a helyes kifejezés) szükségük van. Mindig azt szoktam fölhozni példának: látott már valaki vadon élő, elhízott állatot? (Erre csak mi, emberek vagyunk képesek, nem is akármilyen szinten.) Ugyanakkor nézzünk körül, mit teszünk mi a környezetünkkel? Az életterünkkel, ami a létfeltételeinket biztosítja! Nem érdekel senkit, mit hagyunk az utódokra, semmi más nem számít, csak a Carpe diem! Egészségügyi szempontból zuhanórepülésben vagyunk, mi, magyarok, elhízott nemzetként különösképp, és hiába papolunk arról, milyen fantasztikus eredményeket értünk el az orvostudományok terén. Azt szokták érvként fölhozni ilyenkor, az életkor megduplázódott, de akár meg is triplázódott az évezredekkel korábbiakhoz képest. Csak egyetlen példát hadd mondjak: kétezer évvel ezelőtt a klasszikus görög és római időkben a születéskor várható átlagéletkor mindössze 28 esztendő volt. Csak azt nem értem, hogy miként segíti a fajunk fönnmaradását az, hogy manapság már közel 70 esztendőről beszélhetünk? Véleményem szerint ennek az adott nézőpontból az égvilágon semmi jelentősége nincs.
A témával foglalkozó, rendkívül érdekes esszé jelent meg a Magyar Hang idei 43. számában Jordán Ferenc tollából. A szerző egyértelműen rögzíti: „A bioszféra nagyon rossz állapotban van, a természet letarolása és a természeti erőforrások mérhetetlen kifosztása nem ismer határokat. A lepusztult ökoszisztémák nem működnek megfelelően, instabilak és nem tudnak reagálni, alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.” S valamivel később azt is világosan rögzíti, hogy mindezért mi, emberek vagyunk felelősek: „Bolygónk esetében nincs B terv, mint tudjuk, itt nem fizet a biztosító, nem babra megy a játék. Aki a környezeti válságot bármilyen okból nem képes komolyan venni, azt nyugodtan tekinthetjük közös otthonunk, globális hazánk elárulójának. És persze a következő generációk sírásójának.”
Globális hazaárulók
Aki a környezeti válságot bármilyen okból nem képes komolyan venni, azt nyugodtan tekinthetjük közös otthonunk, globális hazánk elárulójának. És persze a következő generációk sírásójának.
Ezek után mit lehet még mondani? Nyugodjunk bele, hogy nincs esélyünk, s kezdődjön el a Danse Macabre, mert úgyis mindegy? Nem tudom a választ. A többség álságos módon nyilván tiltakozik ez ellen a fölfogás ellen, etikátlannak, sőt amorálisnak tartja, ugyanakkor a napi cselekedeteivel mégis a végső pusztulást szolgálja – de egyáltalán nem érdekli mindez, mert hol van az még!? Igen, igaz, mi valószínűleg túléljük valahogy azt az időszakot, ami még adatott nekünk, csakhogy fölmerül a kérdés: és az utódaink? Kit érdekel!? Miért is mondanék le én bármiről is az utódaink kedvéért? A kényelemről, a habzsolásról, a mértéktelen pazarlásról, a dolce vitáról? Nos, ezért mondom, és rajtam kívül még nagyon sokan (de nem elegen): kihalásra ítéltettünk.
Van megoldás? Igen, van. A sokat jósolt apokalipszis majd rendet tesz ezen a gyönyörűséges Kék Bolygón. Hogy mi marad utánunk? Azt hiszem, erre senki nem tudja a választ. Talán egy töredék túléli a világméretű pusztulást, és a génjeiben visz tovább valamiféle felelősséget az emberiség fönnmaradása érdekében. Ha nem, akkor viszont nyugodtan kiírhatjuk az utánunk végleg bezáruló kapura: game over.
